Szilfafélék
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 |
|||||||||||||
 Egy szilfaj (Ulmus genus)
|
|||||||||||||
| Rendszertan | |||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
|||||||||||||
|
|
|||||||||||||
|
|||||||||||||
A szilfafélék (Ulmaceae) a rózsavirágúak (Rosales) rendjének egyik családja az eurosid I kládban (APG II-rendszer). Monofiletikus csoportot, azaz kládot képeznek az eperfafélékkel (Moraceae), kenderfélékkel (Cannabaceae) és a csalánfélékkel (Urticaceae). A négy család éppen ezért közös, monofiletikus taxonba vonható csalánvirágúak (Urticae) néven, melyek a rózsavirágúak kladogramján eléggé különállóan szerepelnek. A Borhidi-rendszerben a csalánvirágúak főrendje (Urticanae) közös alosztályban szerepelt a bükkfavirágúakkal (Faganae) és egyéb barkás fákkal, a Hamamelidae alosztályban (varázsdió-virágúak vagy barkás fák). A családba 6 nemzetség 35 faja tartozik. A korábban ide sorolt ostorfafélék alcsaládja (Celtoideae) kladisztikus vizsgálatok eredményeképpen átkerült a kenderfélék családjába. A család tagjai az északi mérsékelt területeken széles körben elterjedtek, másfelé szórványosan fordulnak elő Ausztrálázsia kivételével.[1][2]
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Jellemzés
A csalánvirágúak kládjának legősibb családja, mely még a többi három családhoz képest számos ősi bélyeget megőrzött, pl. a virágok még gyakran kétivarúak, bennük porzókat és termőket is találunk. A család tagjai kivétel nélkül fás szárúak (ősibb bélyeg), fák vagy cserjék. Leveleik aszimmetrikus vállúak (az egyik váll kissé csapott, a másik lentebb nyúlik), tagolatlanok, fűrészes vagy fogas szélűek. Egy- vagy kétivarú virágaikat 4–8 szabadon álló, vagy részben összenőtt lepellevél borítja. Apró virágaik egyesével vagy csomókban állnak, esetleg bogernyőbe tömörülnek. A gínőceum alsó állású, a termő két termőlevélből nőtt össze. A termés lependék, a magvakban a szekunder endospermium olykor hiányzik.
[szerkesztés] Fontosabb fajok
A legnagyobb, és legészakabbra hatoló nemzetség a szilfa (Ulmus). Első pollen- és törzsmaradványaik már a felső-krétából ismeretesek, legtöbb lelet azonban az újidő oligocén korából került elő. Magyarországon előforduló fajaik pl. a vénic szil (Ulmus laevis), a mezei szil (Ulmus carpinifolia) és a hegyi szil (Ulmus glabra). A szilfákat – főképp a mezei szilt – erdészetileg is művelik értékes fája miatt. Az Európában őshonos szilfajok nagy részét kiirtotta a szilfavésznek (Ophiostoma ulmi, Ascomyceta) nevezett gombabetegség. Érdekes megfigyelni, hogy az egyes fajok hogyan alkalmazkodnak az életterekhez. A vénic és mezei szil a laza záródású ligeterdős társulások fafaja, a hegyi szil a hűvösebb hegyvidékeket kedveli, míg az Ulmus pumila Közép-Ázsiában a vízpartok egyetlen fás növénye.
[szerkesztés] Forrás és ajánlott irodalom
- Tuba Zoltán–Szerdahelyi Tibor–Engloner Katalin–Nagy János: Botanika II. – Rendszertan
- Urania Növényvilág II. – Magasabbrendű növények I.
- Bagi István: A zárvatermő növények rendszerének kompendiuma, JATE Press 1994
- Borhidi Attila: A zárvatermők fejlődéstörténeti rendszertana
- Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényrendszertan
