A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ezt a cikket némileg át kellene dolgozni a wiki jelölőnyelv szabályainak figyelembevételével, hogy megfeleljen a Wikipédia alapvető stilisztikai és formai követelményeinek.

Ennek a szócikknek hiányzik vagy nagyon rövid a bevezetője. Kérjük, segíts olyan bevezetőt írni, ami jól összefoglalja a cikk tartalmát, vagy jelezd észrevételeidet a cikk vitalapján!

A történelem folyamán három szeminol hábor volt:

• Első szeminol háború 1817-1818
• Második szeminol háború 1835-1842
• Harmadik szeminol háború 1855-1858

Tartalomjegyzék 1 Korai konfliktusok 2 Első szeminol háború 2.1 Krík háború és a negroid erőd 2.2 Fowltown-i és a Fort Scott-i mészárlások 2.3 Andrew Jackson megszállja Floridát 2.4 Következmények 3 Két háború közti időszak 3.1 Moultrie Creek Egyezmény 3.2 Payne's Landing Egyezmény 3.3 Második szeminol háború 3.3.1 Indian Key 3.3.2 A háború befejező szakasza 3.4 Utóhatások 3.5 Második háború közti időszak 3.5.1 Indián támadás 3.6 További kitelepítések 3.7 Harmadik szeminol háború 3.7.1 A hadsereg számának növelése és az indián támadások 3.7.2 Új stratégia 3.7.3 A háború utóhatása 3.8 Jegyzetek 3.9 Forrás 3.10 Lásd még

[szerkesztés] Korai konfliktusok

Az amerikai forradalom idején az angolok Floridában szeminol harcosokat toboroztak Georgia megtámadásához. A zűrzavaros, bizonytalan időszakban egyre több és több rabszolga szökött meg, s keresett menedéket Floridában. Ezek az események ellenséges indulatot váltottak ki mint az amerikaiakban, mint a szeminolokban egymás ellen. A függetlenségi háború után Florida az angol fennhatóság alól ismét spanyol kézbe került. A spanyol kontroll nem volt túl határozott, - kivéve egy-két erődnél, mint St. Augustine, St. Marks and Pensacola - s az Egyesült Államok és Florida közötti határ területek kicsúsztak az ellenőrzés alól. Míg a Mikaszuki vagy más szeminol csoport an Államokhoz tartozó falvakban laktak, addig a floridai területeken amerikai telepesek is éltek.^[1]

Floridát 1763-ban az angolok ketté választották keleti és nyugati részre. Nyugat-Florida kiterjedt az Apalachicola folyótól a Mississippi folyóig, igy az Appalachian hegység folyói mint spanyol területen ömlöttek a tengerbe. Az Egyesült Államok szabad kereskedelmet akart a folyókon, és elkerülni, hogy a spanyol területeken európai támaszpontokat létesítsenek, s felhasználják azt az amerikaiak ellen.^[2]

Louisiana megvásárlásával (1803) a Mississippi folyó deltája az Egyesült Államok tulajdona lett, de Georgia, Alabama, Mississippi, Tennessee a legtöbb folyója keresztül folyt Kelet vagy Nyugat-Floridán mielőtt elérte a Mexikói-öblöt.

Louisiana megvásárlása után az Egyesült Államok jogot formált Nyugat-Florida egy részére a Perdido folyótól nyugatra egészen a Mississippi folyóig. 1810-ben Baton Rouge lakossága egy új kormányt alakított, elfoglalták a helyi spanyol erődöt és az Egyesült Államok védelmét kérték.

James Madison elnök engedélyt adott William C.C. Claiborne Orleans terület (Orleans Territory) kormányzójának, hogy vegye birtokba Nyugat-Floridát a Mississippi folytótól keletre a Perdido folyóig, de Caiborne csak a Pearl folyóig jutott.^[3] Ezután Madison Geroge Mathews generálist küldte a floridai ügyek lerendezésére. Amikor ajánlatát Nyugat-Florida kormányzója határozottan visszautasította, miszerint adja át Nyugat-Floridát az Egyesült Államoknak, Mathews Kelet-Floridába utazott, hogy a Baton Rouge-i lázadáshoz hasonló felkelést szítson. A lakosság, ingyen földek igéretében, boldogan önkéntes csapatot tobrzott. 1812 márciusában a “Patrióta” csapat, az Egyesült Államok segítségével szerzett fegyveres csónakokkal, elfoglalták Fernandina-t. Fernandina megszállását James Madison elnök már korábban engedélyezte.^[4] Az amerikai hadsereg elfoglalta Mobilet a spanyoloktól, de a Patrióta csapat nem volt képes bevenni a St. Augustine-i Castillo de San Marcost.^[5] Az angol háború közeledése vetett csak véget a kelet-floridai a terület rablásnak.^[6] Mielőtt a Patrióta sereget kivonták volna Floridából, a spanyolokkal szövetséges szeminolok megtámadták őket. Ez újra megerősítette az a felfogást, hogy a szeminolok az amerikaiak ellensége, nem beszélve arról, hogy a harcoló fekete szeminolokban a fehér telepesek komoly fenyegetést láttak. Rabszolga lázadástól tartottak még a georgiai Patrióta seregen belül is.

1812-ben Georgiai önkéntes fehér telepesek megtámadták a szeminol falvakat az Alachua prérin, de nem okoztak komoly károkat. 1813-ban azonban egy újabb támadás során több ezer szarvasmarhát öltek le, s a szeminolokat távozásra kényszeritették.^[7]

[szerkesztés] Első szeminol háború

Az első szeminol háború kezdete és befejezése nem pontosan meghatározott. A U.S. Army Infantry dokumentumok szerint 1814-tol 1819-ig^[8] mig a U.S. Navy Historical Center adatai szerint 1816-tol 1818-ig tartott.^[9] Más hadsereg recordok pedig 1817-1818 közötti időszakra datumozzák.^[10]

[szerkesztés] Krík háború és a negroid erőd

Az első nagy esemény amely befolyást gyakorolt a floridai szeminolokra, az a krík háború (1813-1814) volt. Andrew Jackson a Hosesshoe Bend-i csatában a Vörös Husángok (Red Stick) felett aratott győzelme után nemzeti hőssé vált. Fort Jackson Egyezmény kényszeritette a krík indiánokat Dél-Georgia és Dél-közép-Alabama átadására. Ennek eredményeként az indián lakosságnak el kellett hagynia ezeket a területeket s Floridába találtak menedéket.^[11] Az angol-amerikai háboru idején 1814-ben az angolok katonai tábort létesítettek Pensacolában és szeminol indián szövetségeseket toboroztak Nyugat-Florida más területein is. 1814 májusában az angol erők kikötöttek az Apalachicola folyó torkolatánál és a szeminolokat, krík indiánokat, szökött rabszolgákat fegyverekkel látták el. Ezután felhajóztak a folyón, s erőd építésébe kezdtek Prospect Bluff-nál. Jackson generális visszaverte az angolok és szövetségeseik támadását Mobile-nál, s kifüstölte az angolokat Pensacola-ból. A munkálatok az erődön folytatódtak, azonban a háború befejeztével az angolok elhagyták Nyugat-Floridát az Edward Nicholls őrnagy által vezetett Royal Marine-ok kivételével. Ő látta el az erődöt ágyuval, puskákkal és lőszerrel. Biztosította az indiánokat arról, hogy a Ghent Egyezmény értelmében visszatérhetnek, földjeikre, beleérte Georgia-t és Alabamát is. A szeminolokat azonban nem érdekelte az erőd megtartása és visszatértek falvaikba. Mielőtt 1815-ben Nicholls őrnagy távozott felhívta a szökött rabszolgák érdeklődését az erődre. A Fekete Erőd (Negro Fort) híre futótűzként terjedt, s déli fehér telepesek a rabszolga lázadástól tartottak.^[12] Kezdetben erődöt 330 fekete és 30 szeminol tartotta, de számuk gyorsan növekedett.^[13] Andrew Jackson szerette volna megsemmisíteni a Fekete Erődöt , de spanyol területen volt. 1816 áprilisában üzenetet küldött Nyugat-Florida kormányzójának, ha nem szünteti meg az erődöt, akkor ő gondoskodik róla. Mivel a kormányzó nem mutatott semmi szándékot az erőd felszámolására Jackson Edmund Pendleton Gaines generálist jelölte ki a feladat végrehajtására. Gaines utasította Duncan Lamont Clinch ezredest egy erőd (Fort Scott) építésére a Flint folyón, Florida északi határán. Gaines tudatta, hogy a Scott erőd ellátása New Orleansból az Apalachicola folyón fog lezajlani, amely annyit jelentett, hogy elhaladva a Negro Fort mellett spanyol területet is keresztezni kellett. Gaines remélte, hogy Negro Fort és a szeminolok megtámadják az ellátmányt, és ezzel okot adnak a beavatkozásra.

1816. juliusban a flotta, amely a Fort Scot erőd ellátmányáról gondoskodott, elérte Apalachicola-ba. Clinch 100 amerikai és 150 szeminol katonával a Fekete Erődhöz masírosott, ahol a flotta el fog elhalani. Előszor az erődből nyitottak ágyútűzet, de gyakorlat hiányában nem talált célt. Az amerikai agyúgolyó behatolt az erődbe és a lőpor tárolóra esett, s az erőd felrobbant. Az erődben 250 ember azonnal meghalt, és később még többen haltak bele a sérülésekbe. A robbanást 160 km-re Pensacolaban is hallani lehetett .

Az erőd felrobbantása után az Egyesült Államok katonasága visszavonult Floridából, de hátramaradt bűnözők lázongásokat szítottak a fehérek között, megöltek sok indiánt, s elrabolták állataikat, rabszoláikat. A harag egyre gyűlt az indián lakosságban a gyilkosságok miatt, amelyet a fehérek elkövettek, s bosszút akartak állni, valamint visszaszerezni jogos tulajdonukat. 1817. február 24-én az indiánok megölted egy asszonyt, s a három éves gyermeke és a két hónapos csecsemőjével együtt. hónapos csecsemőjével együtt.^{[14] [15]}

[szerkesztés] Fowltown-i és a Fort Scott-i mészárlások

Fowltown egy Mikaszuki falu volt délnyugat Gerogiában a Fort Scott erődtől 24 km-re. Fowltown vezetője Neamathla tárgyalásokat kezdeményezett az erőd vezetőivel a Flint folyó keleti partján levő földek használatáról, illetve annak tulajdonjogáról. A földet a krík indiánok adták át a fehéreknek a Fort Jackson egyezmény után. A mikaszuki indiánok nem tekíntették magukat krík indiánoknak, így nem tartották jogosnak, hogy mikasziku területekeket adnak át a saját nevükben. 1817 novemberében Gaines generális 250 ember küldött, hogy fogják el Neamathla-t. Az első támadást a mikaszukik visszaverték, de a következő nap november 22-én kiűzték őket a falujukból. David Brydie Mitcher, korábbi kormányzó kongresszusi jelentésében az állítja, hogy a szeminolok kezdték a háborút.^[16] Egy héttel később egy csónak ellátmányt szállított a Scott erődbe E.W. Scott Lt. irányítása alatt, melyet az Apalachicola folyón sz indiánok megtámadtak. A csónakon 40-50 ember volt, 20 beteg katona, és 7 katona feleség, s valószinüleg néhány gyermek is. Az utasokat az indiánok megölték, egy asszonyt foglyul elytettek és hatan elérték az erődöt.^[17] Amikor a Scott erődi gyilkosságoknak a hirement, Gaines parancsot kapott Florida megszállására, az indiánok üldözésére, de a spanyol telepeket kimélni kellett. Azonban Kelet-Floridát elözönlötték a kalozók, s elfoglalták Fernandiát. Ekkor John C. Calhoun hadügyminiszter Andrew Jacksont küldte Florida megszállására.^[18]

[szerkesztés] Andrew Jackson megszállja Floridát

Jackson a St. Marks erődöt elhagyva a Suwannee Folyó mentén haladva megtámadta a falvakat, amelyekben többnyire menekült rabszolgák éltek. Április 12-én a hadsereg a Econfina folyó partján egy Red Stick falura bukkant. Közel 40 Red Stick indiánt megöltek és kb. 100 asszonyt és gyermeket foglyul ejtettek. A Suwannne folyó mentén haladva a katonaság üres falvakat talált, akik már korábban elmenekültek a fekete szeminolok bántalmazásai elől. Ugyanebben az időben elfogták az angol Robert Ambrister korábbi királyi tengerészgyalogost.

A fő szeminol és fekete falvak lerombolása után Jackson bejelentette győzelmét, hazaküldte a georgiai katonáságot és az alsó krik indiánokat.^[19]

A St. Mark erődnél Ambristert és Arbuthnot katonai bíróság elé állították azzal a váddal, hogy a szeminolokat segítette és háborúra izgatta őket az Egyesült Államok ellen. Mindkettőt halálra itélték, de később Ambrister kegyelemért valő könyörgése után, 50 botütésre és egy évi nehéz munkára itélték, viszont Arbuthnot halálbüntetését Jackson megerősitette.^[20]

Jackson egy helyőrséget hagyott hátra a St. Marks erődnél őmaga pedig visszatért Ft. Gadsden-i erődbe. Jackson első jelentése szerint Florida megszállása békésen zajlott le, később hozzáadta, hogy a indiánok gyülekeztek, s a spanyolok segítették őket ellátmánnyal. Gadsen-i erődben 1000 katonát hagyott, s május 7-én elindult Pensacola felé. Nyugat-Florida kormányzója tiltakozott, hogy a legtöbb indián lakos asszony és gyermek, s a férfiak fegyvertelenek, de ez Jacksont nem állította meg. Amikor május 23-án Jackson Pensacolaba ért a kormányzó 175 főnyi spanyol helyőrségével visszavonult a Barrancas erődbe hátrahagyva Pensacola városát. Egy pár napig ágyuval lőtték egymást, azután Jackson a körülvett spanyol Barrancas erődöt William King ezredesre, mint katonai kormányzóra bizta.^[21]

[szerkesztés] Következmények

Jackson hadjárata nemzetközi felháborodást váltott ki. John Quincy Adams államtitkár éppen próbált egyezkedni a Spanyolországgal Florida megvásárlását illetően. A spanyolok tiltakoztak Nyugat Florida megtámadása és megszállása ellen. Mivel a spanyolok nem akartak bosszútállni az Egyesült Államokon, s nem szándékoztak fegyveresen visszaszerezni azt, Adams hagyta őkat tiltakozni, s kibocsátott egy levelet – 72 alátámasztó dokumentummal – melyben az angolokat, és az indiánokat vádolta a haborúval. A levélben bocsánatot kért Nyugat-Florida megszállásáért, mondván, hogy a spanyol területek erőszakos elragadása nem tartozik az Egyesült Államok politikai eszközei közé, s a St. Marks erődöt, valamint Pensacola-t felajánlotta visszaszolgáltatásra a spanyoloknak. Spanyolország elfogadta a felajánlást, s újra tárgyalásokba kezdtek Florida megvásárlásáért.^[22]

Adams diplomáciai okokbol megvédte Jackson hadműveleteit, és követelte a spanyoloktól, hogy tartsák Kelet-Floridát jobban ellenőrzés alatt, vagy adják át az Egyesült Államoknak. Spanyolország egyezményben átadta Kelet-Floridát, s lemondott minden igényéről Nyugat-Floridával kapcsolatban.^[23]

A britek tiltakoztak a két angol állampolgár elítélése és kivégzése ellen, akik soha nem léptek az Egyesült Államok területére. A Britek jóvátételt és megtorlást követeltek. Az amerikaiak tartottak egy újabb amerikai-angol háború kitörésétől. Végül az angolok ráébredtek, hogy az amerikaiaknak milyen fontos a jó kapcslatok fenntartása a gazdaságuk fejlődése szempontjából.^[24]

Az amerikai jóvátétel megkezdődött a kongresszusi kihallgatásokkal Ambrister és Arbuthnot törvénytelen elitélése miatt. Míg az amerikaiak többsége támogatta Jacksont, addig sokan aggódtak, hogy Jackson egy másik Napoleon lesz. 1818. decemberben a kongresszul újból összegyült, hogy helytelenítse Jackson cselekedetét, de Jackson túl népszerű volt s megoldás nem született. Ambarister és Arbuthnot kivégzése azonban foltot ejtett, de ez sem volt elegendő ahhoz, hogy ne legyen később az Egysült Államok elnöke.^[25]

[szerkesztés] Két háború közti időszak

Spanyolország átadta Floridát és az Egyesült Államok 1821-ben tulajdonba vette. Előszor Andrew Jackson generálist nevezték ki Florida katonai kormányzójává 1821. márciusban, de nem érkezett meg Pensacolába 1821. juliusig, szeptemberben pedog már le is mondott, s októberben innen hazatért. Utódját William P. DuVal-t csak 1822 áprilisában jelölték ki, aki az év hátralevő részét kentacky-ban lévő otthonában töltötte. Más hivatalos pozíciók is hasonlóan váltakoztak.^[26]

Az új kormánynak a szeminolokkal továbbra is problémája volt. 1822 elején John R. Bell, kapitány Florida ideiglenes titkára és a szeminol indiánok ideiglenes képviselője felmérést készített az indián lakosságról. Jelentésében 5000 indiánról és 300, az indiánok által tartott rabszolgákról számolt be. Becslése szerint kétharmada az krík háborúból menekült. Indián települések voltak a Apalachicola folyó környékén és a Suwannee folyó mentén délkelet irányban az Alachua prérin és délnyugatra egy kicsit északra a Tampa-öböltől.^[27] A Floridai tisztviselők kezdtettől fogva aggódtak a szeminolok jelenléte miatt, amig egyzmény nem született, melynek alapján megállapitották rezervátumok helyét. Az indiánok nem voltak biztosak abban, hogy ültethetnek–e kukoricát, és ha igen azt le is tudják szedni. Azonkívűl fehér telepesek erőszakos földfoglalásai miatt nőtt a feszültség. A kereskedelm nem volt szabályozva, s illegális kereskedők alkohollal látták el az indiánokat. Mivel a hivatalok többnyire átmenetiek voltak, a találkozókat az indiánokkal vagy elnapolták, vagy törölték, vagy csak azért találkoztak, hogy egy újabb időpontban és helyben állapodjanak meg.^[28]

[szerkesztés] Moultrie Creek Egyezmény

A “Moultrie Creek” Egyezmény a szeminolok számára rezervátumokat biztosított Közép-Floridában. 1823-ban végül a kormány elhatározta, hogy az indiánokat rezervátumokba letelepíti Florida középső részén. Az indiánokkal a tanácskozásra kijelölt időpont 1823. szeptemberben volt Moultre Creek-nél St. Augustine-tól délre. A találkozón kb. 425 szeminol jelent meg, s Neamathlát választották a fő képviselőjüknek. Az egyezmény gyakorlatilag az jelentette, hogy a szeminolokat rezervátumokba kényszeritik az Egyesült Államok védelme alatt, és ezért cserében feladnak minden jogot, követelést a félsziget többi részére. A rezervátum kb. 16000 km²-es terület volt a jelenlegi állapot szerint Ocalatól egy kicsit északra a Tampa Bay végéig. A határokat mindkét oldalom távolt a parttól húzták meg, hogy az indiánok ne tudjanak kapcsolatot teremteni Kubával vagy a Bahama szigetekkel. Neamathla és másik öt főnök engedélyt kapott falvaik megtartására az Apalachicola folyó mentén.^[29] A Moultrie Creek Egyezmény értelmében az Egyesült Államok köteles volt védelmezni az indiánokat mindaddig amig azok békésen a törvények szerint élnek. A kormány még köteles lett volna bíztositani földművelő eszközöket, szarvasmarhákat, disznókat az áttelepités során elszenvedett veszteségekért, és ellátni őket élelmiszeradaggal, amíg újra beérnek a termények. A kormány köteles lett volna fizetni évente 5000 dollárt 20 évig, gondoskodni tolmácsról, iskolákról, kovácsról szintén 20 évig. Cserében az indiánoknak útat kellett volna építeni a rezervátumon keresztül, és megtagadni pártfogásukat a szökött rabszolgáktól, vagy más menekültektől, akik az Egyesült Államok törvenyei alá tartoztak.^[30]

Az egyezmény gyakorlati kivitelezése azonban megrekedt. A 1824-ben a Brooke erődnél négy gyalogos brigád (jelenleg Tampa-öböl) sorakozott fel, mely tisztán jelezte, hogy a kormány szándékai komolyak a rezervátumba való kitelepitést illetően. Juniusban James Gadsden, aki az egyezmény fő alkotója volt, s az áttelepítések kivitelezéssel megbizott, jelentette, hogy a szeminolok nem örülnek a szerződésnek, s remélik az egyezmény változtatását. A félelem egy újabb háborútól borzongással töltötte el az embereket.

Juniusban DuVal kormányzó mozgósította a katonaságot s parancsot adott ki a Tallahassee és Mikasukee főnököknek egy találkozóra a St. Marks erődnél. A találkozón 1824. október 1-jén utasította az indiánokat a rezervátumokba költözésre.^[31] Októberben a szeminolok még mindig nem mozdultak. DuVal kormányzó jóvátételt kezdett fizetni az indiánoknak az új területek feljavítására. Élelmiszer adagokat is küldött a Brook erődhoz (Tampa-öböl) szétosztásra. A szeminolok végül elindultak a rezervátumokba, de egy éven belül sokuk visszatért korábbi otthonukba a Suwannee és Apalachicola folyók közé. 1826-ban a legtöbb indián rezervátumban volt, de megleletősen rossz körülmények között. A földeket ki kellett tisztitani, hogy termőfölddé tehessék, és a már elültetett terményeket a szárazság megölte. Sokan közülük éhen haltak. George M. Brooke ezredes, a Brooke erőd parancsnoka irt DuVal kormányzónak, hogy kérjen segítséget az éhező szeminoloknak, de a segítség kérést feltartotta a vita, hogy a szeminolokat kitelepítsék a Mississippitől nyugartra. Igy semmi sem tettek öt hónapig értük.^[32]

A szeminolok nehezen kezdtek beleszokni a rezervátumi életbe. A King erőd volt közel a reservátumban, s a katonaság jelentette, hogy a szeminolok békésen élnek. A béke öt évig tartott, mely időszakban többször felszóllitották őket, hogy telepüjenek át a Mississippitől nyugatra lévő területekre. A szeminolok ellenálltak, s kialakult közöttük egy szövetségek kapcsolat. A legtöbb fehér telepes a szeminolokra úgy tekintett, mint ujjonnan érkezett krík indiánokra, azonban a szeminolok Floridát tartották otthonuknak, s megtagadtak minden kapcsolatot a krík indiánokkal.^[33]

A szökött rabszolga-kérdés továbbra is komoly ellentétek szított a fehérek és az indiánok között. Szeminolok és rabszolga-fogók vitatkoztak a rabszolgák feletti tulajdonjogokon. Az új ültetvényeknél több rabszolga erőre volt szükség, s a szökött rabszolgák száma erősen megnövekedett.

DuVal kormányzó abbéli aggodalmában, hogy egy szeminol felkelésre vagy esetleg rabszolga lázadásra számíthat katonai megerősitést kért. 1828-ban a King erődöt bezárták, s a szeminoloknak nem volt élelmük, ezért mind gyakrabban mentek vadászni gazdagabb területekre. 1828-ban Andrew Jacksont, a szeminolok régi ellenségét választották meg az Egysült Államok elnökévé. 1830-ban a kongresszus jóváhagyta az Indián-kitelepítési Határozatot, hogy a Mississippitől nyugatra való kitelepitéssel mindennemű szeminol problémát megoldjanak.^[34]

[szerkesztés] Payne's Landing Egyezmény

1832 tavaszán a szeminol rezervátum vezetőit találkozóra hívták Payne's Landing-hez az Oklawaha folyónál. A béke tárgyaláson felszólítoták a szeminolokat, hogy távozzanak nyugatra, ha a föld megfelelő. A héttagú indián főnökből álló delegáció szemrevételezte a földet az új rezervátumban. A földek megtekintése után, s a már ott letelepedett krík indiánokkal való tárgyalás után hét főnok 1833. március 28-án aláírta az egyezményt, hogy a föld elfogadható. Azonban Floridába való visszatérésük után tagadták, hogy aláírták a szerződést, vagy kényszerítették őket. Azt is kifejtették, hogy nekik nincs joguk az egész törzs nevében döntéseket hozni. Az Apalachicole folyó menti falvak könnyebben meggyőzhetőek voltak, s elmentek nyugatra 1834-ben.^[35]

Az Egyesült Államok végül ratifikálta a Payne's Landing Egyezményt 1934 áprilisában. A szerződés három évet adott a szeminoloknak, hogy a Mississippi folyótól nyugatra letelepedjenek. A kormány értelmezése szerint ez a három év már 1832-ben megkezdődött, s várhatólag 1835-re minden indián elhagyja Floridát. A King erőd újra megnyílt, s a szeminolok új ügyvivője Wiley Thompson lett 1834-ben, s feladatul kapta az indiánok meggyőzését az áttelepedésre. 1834. októberben a King erődnél összehívta az indián főnököket, hogy rábeszélje őket a távozásra. A szeminolok Thompson tudtára adták, hogy nincs szándékukban nyugatra vándorolni, s nem éreznek kötelezettséget a Payne's Landing Egyezmény betartására. Thompson ekkor megerősitést kért a King és a Brook erődökhöz, s jelentette, hogy az indiánok az évi járulék megkapása után szokatlan mennyiségű puskaport és ólmot vásároltak. Clinch generális figyelmeztette Washingtont, hogy a szeminoloknak nincs szándékukban mozdulni, s szüksége van több csapatra, hogy rábirhassa őket. 1835 márciusában Thompson összehívata a vezetőket, hogy felolvassa nekik Andrew Jackson levelét, melyben felszólitja an indiánokat a 30 napon belüli távozásra. Egy hónappal később a szeminol vezetők monták Thompsonnak, hogy hajlandók nyugatra menni. Thompson és a főnökök között heves vita kerekedett, s Clinch generálisnak kellett beavatkoznia, hogy elkerülje a vérontást. Nyold főnök beleegyezett a távozásba, de időt kértek az év végéig, mellyel Thompson és Clinch egyetértett.

Azonban az öt legfontosabb szeminol főnök, beleértve Micanopy-t az Alachua szeminolok vezetőjét megtagadták a kitelepítést. Thompson kijelentette, hogy azok a főnökök akik megtagadták a távozást leváltják. A kapcsolat ettől kezdve csak romlani kezdett. Thombson megtiltotta, hogy a szeminoloknak puskát vagy municiót adjanak el. Osceola, egy fiatal harcos, akire a fehérek is felfigyeltek, különösen feldúlt volt a tilalom miatt, s kinyilvánította, hogy a fehérek úgy kezelik őket, mint a rabszolgákat. Thompson úgy hitte Osceola-t a maga szolgálataiba tudja állitani, s fegyvert adott neki. Később mikor problémát okozott neki a King erődbe zárta egy éjszakára. A következő nap, miután Osceola elfogadta a Payne's Landing Egyezményt elengedték remélve, hogy követőit magával hozza.^[36]

A helyzet fokozatosan romlott. 1835. junius 19-án egy csoport fehér marhákat keresve egy csoport indiára bukkant, akik tábortűz körül fogyasztották a marha maradványait. A fehérek lefegyverezték őket, s ostorozták, mire két másik szeminol érkezett s tűzet nyítottak a fehérekre. Három fehér megsebesült egy indián meghalt és egy másik megsebesült. Miután Thompson ügyvivőnél panaszt emeltek, s nem kaptak kielégítő választ, a szeminolok mind jobban meggyőződtek arról, hogy nem kapnak igazságos eljárást, kártalanítást az ellenségesen viselkedő fehérekkel szemben. Kinsley Dalton katonát, akit felelősnek hittek a Hickory Sink-i eseményekért a szeminolok megölték (1835. augustust). 1835. novemberben Charley Emathla főnök nem akart része lenni a háborúnak, s egyetértett hogy embereivel nyugatra emigrál. Ez más főnökök szemében az árulással volt azonos, s mikor eladta marháit halálra itélték. Visszatérőben falujához Charley Emathla-t Osceola megölte, s rászórta a marhékért kapott pént a holtestre.^[37]

[szerkesztés] Második szeminol háború

A felismerésre, hogy az indiánok ellenállnak az áttelepítésnek Florida kezdett felkészülni a háborúra. A szeminolok megtámadták az ültetvényeket, a katonai vonatot, s a telepesek elmenekültek biztonságos helyekre. Két egységet, számban 108 ember Francis L. Dade őrnagy vezetése alatt a Brooke erődből a King erődbe küldtek megerősitésre. 1835. december 28-án a szeminolok lesben álltak s megtámadták őket. Csak két katona tudott a Brooke erődbe visszamenekülni, de az egyik később belehalt sérüléseibe.

Duncan L. Clinch generális kérésére George K. Walker, kormányzó utasította Richard Keith Call területi kormányzót önkéntesek toborozására. Úgy gondolták, hogy ez a kampány elveszi az indiánok kedvét a harctól. 500 felfegyverzett önkéntes, és 250 hivatásos katona várt parancsra. A szeminolok ekkor már az egész államban garázdálkodtak, megtámadtak elszigetelt farmokat, telepeseket, ültetvényeket és katonai erődöket, sőt leégették a Cape Florida-i világító tornyot is.^[38]

Andrew Jackson nem az egyetlen volt, aki fáradt volt a háborútól. Ethan Allen Hitchcock egyike volt azoknak, akik megtalálták Dade egységeinek maradványát. Irásában kifejtette, hogy “A kormány téved, amikor kitartóan szembenáll az indiánokkal, akik nemsen védik országukat egy hamis szerzodés eroszakos betartatásával szemben. Az őslakosok megprobáltak mindent, hogy elkerüljék a háborút, de kormányuk zsarnoksága belekényszeríti őket. ^[39]

Az iniánok képesek voltak tartani magukat Florida vadonjában, s harcolni a régi ellenség, a krík indiánok és a fehér telepesek ellen. 1836-ban Thomas Jesup, tábornokot bízták meg a floridai hadseregek irányításával. Ő másképp közelítette meg az indián háborút. Arra koncentrált, hogy a szeminolokat kimerítse. Jesup 9000 ezer főnyi hadseregének fele önkéntes volt.^[40]

1837 januárjában a háború változott és különböző összetűzéseknél sok szeminol és fekete szeminol vesztette életét. Sok törzsfőnök üzenetet küldött Jesupnak, hogy hajlandók nyugatra távozni fekete rabszolgáikkal. Sok vezetőt megvesztegettek, köztük Micanopi-t is, de két fontos főnök Osceolát és Sam Jonest, akik hevesen tiltakoztak az áttelepítések ellen, nem lehetett lefizetni. Junius 2-én két vezető kb. 200 emberrel behatolt az alig védett erődbe, a 700 szeminolt, akiket lefizettek elengedték. Jesup parancsára Joseph Marion Hernández egy expediciót inditott az indián vezetők elfogására. Foglyul ejtették Coacoshe-t (Vadmacska), Osceolát és Micanopi-t, akik a fehér zászló alatt közeledtek megbeszélésre. November 19-én számos vezető, mint pl Coacoochee megszökött a Marion erődi cellájából(St. Augustine), de Osceola nem tartott velük. Késő decemberben Osceolát, 116 harcos, 82 asszonyt és gyermekeket a Muoltrie erődbe szállítottak. Osceola ekkor már rossz egéségi állapotban volt, és 1838. január 30-án krónikus maláriában meghalt.^[41]

Jesup ki akarta söpörni a félszigetet, s a szeminolokat tovább délre kényszerítette. 1837 karácsonyán Zachary Taylor ezredes 800 emberrel várt. Az Okeecsobee tó északi partján Sam Jones, Alligátor és Coacoochee vezetésével 400 szeminol az előre jól elrendezett területen, támadásra készen volt. A hammockban vártak, előttük a mocsár volt, s a fű másfél méter magasra nőtt, s a víz és a sár közel egy méter mély volt. Az indiánok levágták a fűvet a hammock körül. A fák tetején figyelő állásban az indiánok jelentették a csapat minden mozdulatát.

Taylor serege már fáradt volt az egész napos masirozástól. Lovakat nem használhattak a mély sár miatt. A nap már felkelőben volt, s még mindig csend honolt a levegőben. Taylor elhatározta, hogy közvetlenül a mocsáron keresztül támadja meg az ellenséget. Az első sorban a Missuri önkéntesek mentek. Ahogy lőtávolságon belül kerültek, az indiánok tűzet nyitottak rájuk. Az önkénteseket az indiánok visszaverték, s vezetőjük Gentry ezredes halálosan megsebesült. A mocsáron keresztül visszamenekültek. A szeminolok 11 embert vesztettek 14 megsebesült, a fehérek közül 20 meghalt és 112 megsebesült. A szeminolok az Okeecsobee tavon keresztül elmenekültek. Mondani sem kell, az Okeechobee csatát Taylor seregének nagy győzelmeként kiálltották ki.

Január 18-án Jesup csapatai az Okeechobee tótól keletre a Loxahatchee folyónál ellenállásba ütköztek. A szeminolok eredetileg a hammockban húzódtak meg de az ágyutűz kikényszeritette őket onnan. A szeminolok eltüntek a vadonban s több könnyű károkat okoztak mint kaptak. Evvel a Loxahatchee csata véget is ért.

1838 februárjában Tuskegee és Halleck Hadjo uzent Jesup-nak, hogy beszüntetik a harcot, ha maradhatnak az Okeechobee tótól délre. Jesup Washingtonból kért engedélyt. Amikor a hadügyminiszter elutasította a kérést, Jesupp elfogadott 513 indiánt, melyből csak 151 volt harcos, s nyugatra küldte őket.^[42]

Jesup nagy megkönnyebbülésére lemondását májusban elfogadták és a csökkentett számú Floridai haderő parancsnoka Zachary Taylor lett. Taylor arra koncentrált, hogy a szeminolokat távoltartsa Észak-Floridától, ezért kis helyőrségeket épített keresztül a félszigeten 30 km hosszan, amelyet úttal kötöttek össze. A tél békésnek bizonyult eltekíntve néhány szétszórt összeütközéstől. Washingtonban és szerte az országban egyre kevesebben helyeselték a háborút. Sokan hangot adtak annak, hogy a szeminolok megszenvedtek azért, hogy földjeiken maradhassanak. A háborúnak a végét még nem látták, de már eddig is meglehetősen drágának bizonyult. Martin Van Buren elnök Alexander Macomb generális küldte egy új egyezmény megkötésére a szeminolokkal. 1839. május 19-én Macomb bejelentette hogy egyezségre jutottak, miszerint a szeminolok nem harcolnak tovább, s cserébe maradhatnak Florida déli rezervátumában.^[43] A nyárnak vége volt, s úgy tűnt az egyezményt betartják mindkét részről. Julius 23-án 150 indián megtámadta a Caloosahatchee folyó mentén egy kereskedelmi pontot, amelyet 23 katona őrzött William S. Harney erzedes felügyelete alatt. Néhány katona eljutott a folyóig, s csónakon elmenekült, közöttük Harney ezredes is, de a legtöbb katonát és az ott tartózkodó civileket megölték. A “spanyol” indiánokat vádolták a gyilkosságokért, de nagy volt a valószínűsége annak, hogy Sam Jones volt felelős érte, aki időközben szövetségek kötött a mikaszuki törzzsel.^[44]

Az katonaság vérebeket vetett be az indiánok felkutatásában, de kevés sikerrel. Taylor ellenőrző rendszere mozgásban tartotta ugyan az indiánokad, de nem tudta a területet megtisztítani tőlük. Végül 1939 májusában Zachary Taylort, aki a leghosszabban szolgált a floridai háborúban Walker Keith Armistead generális váltotta fel. Armistead azonnal utasítást adott a szeminolok rejtek táborainak felkutatására. Felégették földeket, szélnek eresztették a lovakat, háziállatokat. A nyár közepére a hadsereg felégetett 2 km² terményt.^[45] A tengerészet nagy szerepet játszott a háborúban. Felhajóztak a folyókon az Everglades mocsarvidékére. Késő 1839. John T. McLaughlin hadnagy parancsba kapta, hogy a tengerészet és a katonaság kétéltű csapatot hozzon létre. McLaughlin támaspontját Tea Table Key-nél állította fel. 1840. decembértől 1841. január közepéig kenukkal keletről nyugatra átfésülték az Everglades-t.^[46]

[szerkesztés] Indian Key

Indian Key egy kis sziget felső Florida Key-nől. 1840-ben egy új megyét (Dade County) hoztak létre, melynek székhelye lett. 1840. augusztus 7-én egy nagy csoport “spanyol” indián beosont Indian Key-be. Egyik ember riadoztatta az 50 főnyi lakosságot, de csak negyvenen tudtak elmenekülni. A halottak között volt Dr. Henry Perrine, korábbi mexikói konzul, aki Indian Key-en várt arra, hogy a félszigeten a kongresszustól jutalmul kapott 93 km²-nyi földjén letelepedjen.

A Tea Table Key tengerészeti támaszponton csak egy orvos és a betegei, valamint 5 tengerész volt. Ez a kis csoport megtöltött pár ágyut próbálta megtámadni az indiánokat Indián Kéy-nél. Az indiánok vissza tűzeltek. Azonban az ágyuk felmondták a szolgálatot, s a tengerészeknek vissza kellett vonulniuk. Az indiánok felégették az épületeket Indián Key-en.

1840 decemberében Harney ezredes 90 emberével megtalálta a “spanyol” indiánok táborát mélyen az Evergladesban. Vezetojuket, Chakaika, megölték és néhányat felakasztottak. ^[47]

[szerkesztés] A háború befejező szakasza

Armistead 55,000 dollárt kapott az indián vezetők lefizetésére. Echo Emathla, egy tallahassee főnököt megvesztegették, de legtöbb tallahassee főnököt nem tudták. Végül Coosa Tustenuggee elfogadott 5,000 dollárt, hogy hozza az embereit. Kisebb főnökök 200 dollárt kaptak, minden harcos 30-at és agy puskát. 1841 tavaszán Armistead 450 szeminolt küldött nyugatra és még 236 indián várt a Brooke erődnél a szállításra. Armistead becslése szerint 120 harcost szállítot nyugatra és nem tobb mint 300 maradt Floridában.^[48] 1841 májusában Armistead helyére William Jenkins Worth, ezredes került. Mivel a háború nagyon népszerűtlen volt költségevetését csökkentették. A katonaságnak dolgozó közel 1000 civilt elbocsátottak, s kisebb csoportokat küldtek az indiánok hatástalanítására, mellyel végül Észak-Floridából kiűzték az indiánokat.^[49]

A katonaság további nyomást gyakorolt az indiánokra. Néhány csoport elfogadta a lefizető pénzt, hogy elkerüljék az éhezést. Másokat elfogtak mikor a megegyezésre jöttek. Coacoochee-t másodszor is elfogták s egy nagy összeggel meggyőzték az együttmukodésről.^[50]

1842 elején Worth ezredes javasolta, hogy az itt maradt indiánokat hagyják békén. A megmaradt szeminolok maradhattak Florida délnyugati részén kijelölt rezervátumokban, s ezzel a második szeminol háború végetért 1842. August 12-én.^[51] Ugyanebben a hónapban a Kongresszus bíztositott szabad földet megművelésre olyan telepeseknek, akik képesek megvédeni magukat az indiánokkal szemben. 1842 végén azokat az indiánokat, akik a rezervátumon kivül éltek, körbe fogták, s nyugatra szállították őket. 1843 áprilisában a hadsereg létszámát csökkentették Floridában. 1843. novemberben Worth jelentette, hogy megközelitőleg 95 férfi és 200 asszony és gyermek él a rezervátumokban, minden további veszély megszünt.^[52]

[szerkesztés] Utóhatások

A második szeminol háború 40.000 dollárba került, amely ma 40.000.000 dollár körül lenne. Több mint 40 ezer katona és önkéntes harcolt. 1500 katona halt meg többnyire betegségben és sok indián vesztette életét és otthonát. A becslések szerint 300 katona és 55 önkéntes vesztette életét harcokban.^[53]

Nincsenek adatok arról mennyi szeminol harcost öltek meg, és hányan haltak éhen Floridában és útjuk során nyugat felé, sőt miután elérték az indián területeket. Továbbá arról sincs rekord, hogy mennyi civil lakost öltek meg a szeminolok a háború alatt.^[54]

[szerkesztés] Második háború közti időszak

Béke következett Floridában. Az indiánok a rezervátumokban maradtak. Az elszórtan lakók kezdtek közelebb menni a rezervátumokhoz. James Polk elnök 1845-ben kijelölte azt a 30 km széles földsávot, amelynél közelebb nem lehet letelepedni a rezervátunokhoz. Senki nem tarthatott igényt földre ezen a zónán belül, és a US Marchal (békebíró) kérésre kitelepíti azokat akit a közbenső területen letelepednek.

1845-ben Thomas P. Kennedy, aki egy boltot nyított a Brook erődnél, átalakította halász helyét kereskedő ponttá az indiánoknak. A bolt nem ment jó, mert a fehérek, akik pálinkával látták el az indiánokat, megfenyegették őket, hogy nyugatra küldik azt aki a Kennedy uzletbe megy.^[55]

A floridai tisztségviselők tovább erőltették az indiánok eltávolítását az államból. Az indiánok a maguk részéről próbálták a kapcsolataikat a fehérekkel leredukálni annyira amennyire csak lehetett. 1846-ban John T. Sprague kapitány volt megbízva az indián ügyekkel Floridában. Nagyon nehezen tudott kapcsolatot teremteni az indián vezetőkkel. Bizalmatlanok voltak a katonasággal szemben korai tapasztalataik alapján, amikor a fehér zászló alatt a tárgyalásra megjelenő vezetőket foglyul ejtették. 1847-ben végül az összes indián vezetővel találkozott egy nyomozás alkalmával. Jelentésében 120 harcosról, beleértve Billy Bowlegs szeminol csoportját, 30 mikaszuki indiánt Sam Jones vezetésével, 12 krík (muscogge nyelvet beszélő) Chipco csoportjához tartozó, 4 Yuchi és 4 Choctaw indiánról számol be. Becslése szerint 100 asszony és 140 gyerek volt közöttük.^[56]

[szerkesztés] Indián támadás

A kereskedő hely Pine szigeten 1848-ban leégették, és 1949-ben Thomas Kennedy új partnerével John Darling-gal engedélyt kapott egy kereskedelmi pont létrehozására a Paynes pataknál a Peace folyó mellékágánál. Egy csoport indián a rezervátumon kívül élt ebben az időben. A “kivül állók” 20 harcosból álltak Chipco vezetése alatt, közéjük tartozott 5 Muscogee és 7 mikaszuki, 6 szeminol, 1 krík és 1 yuchi. 1849. julius 12-én ennek a csoportnak 4 tagja megtámadott egy farmot az Indián folyónál a Pierce erődtől egy kicsit északra, s megöltek egy ember és megsebesítettek egy asszonyt. A támadás hírére a keleti part lakói St. Augustine-ba menekültek. Julius 17-én 4 “kivül álló”, aki részt vett a farm megtámadásában és 5 férfi, aki nem vett részt benne együttesen megtámadták a Kennedy és Darling boltot. Két dolgozót, közöttük Payne kapitányt megölték, egy másik dolgozót és feleségét megsebesítették, amikor a gyerekeket próbálta búvohelyükre kísérni.^[57] A katonaság nem volt felkészülve arra, hogy indián harcokba bonyolódjon. Csak néhány ember állomásozott Floridában, és nem volt szándékukban gyorsan intézkedni, hogy megvédjék a telepeseket és elkapják az indiánokat. A floridai hadseregek vezetése David E. Twiggs generális feladata lett, aki önkéntesekre bízta a települések védelmét. John Casey kapitány, aki az indián kitelepítésekkel foglalkozott, egy találkozót szervezett Twiggs generális és az indián vezetők között Charlotte Harbor-nál. A találkozón Billy Bowlegs megigérte, hogy más vezetők beleegyezésével 30 napon belül megtalálja azokat, akik felelősek a katonaság megtámadásáért. Oktober 18-án Bowlegs csak három embert állíthatott elő, mert néhányukat szökés közben megöltek.^[58] Twiggs generális elégedetlenségét fejezte ki, s elrendelte a kitelepítésüket Floridából. A kormány háromféle taktikát használt a kitelepítéshez. A katonaság számát növellte 1500 főre, kb. 100 ezer dollár szánt a vezetők megvesztegetésére, s végül egy indián vezetőt hoztak az Indián Területekről, hogy a távozásról meggyőzze a Floridában élő indiánokat. A mikaszuki Kapiktoosootse belegyezett, hogy embereit nyugatra vezesse. 1850 februárjában 74 indián szállt hajóra New Orleans-ban. A kormány 15.953 dollárt fizetett ki megvesztegetésre és kárpotlásra a hátrahagyott földekért. A kitelepítés során egy-két incidens megrontotta a kapcsolatot. Egy muskogee és a mikaszuki indián ugyanabban az időben ment New Orleans-ba kereskedni, amikor Kapiktoosootse, s őket is akaratuk ellenére elszállították nyugatra. Márciusban a lovas katonák hatoltak be messze a reservátum területére, s ennek eredményeképpen az indiánok felbontották a őszerződést. Áprilisban Twiggs generális jelentette Washingtonnak, hogy nincs remény az indiánok teljes elszállitására.^[59] 1850 augusztusában egy árva fiú, aki elhalt szülei észak-közép floridai farmján élt, megölték, s a gyanu az indiánokra terelődött. Emellet sok más panasz érkezett Washingtonba, amely nem kerülhette el sem a hadügyminiszter figyelmét. Az elnök az egész törzset tette felelőssé a történtekért. Casey kapitány áprilisban találkozott Bowlegs-szel, aki megígérte, hogy a gyilkost előállítja. Úgy tűnt, hogy Chipco csoportja felelős a gyilkosságért, akik felett Bowlegs nem rendelkezhetett. Chipco kiszolgáltatott Casey-nek három embert, s a kapitány hitt neki. A három ember probálta bizonyítani ártatlanságát, s végul szökéssel probálkoztak, de elkapták őket, és a cellájukban láncra verték. Később felakasztva találták mindhármukat. Egyikuk még élt, mikor megtalálták, de nem vágták le a kotélről, amig nem halt meg. Az őr, aki a foglyokat láncraverte az apósa volt az egyik embernek, akit a Kennedy és Darling boltnál megöltek 1849-ben.^[60]

[szerkesztés] További kitelepítések

1851-ben Luther Blake generális jelölték ki az indiánok nyugatra telepítésével. Korábban sikeresen kitelepítette a cherokee indiánokat Georgia-ból, feltételezték, hogy a szeminol ügyet is hasonló eredménnyel fogja kezelni. Minden férfire 800 dollárt, asszonyra és gyerekre pedig 450 dollárt költhetett. Először elment az Indián Területekre tolmácsot keresni és 1852 márciusában visszatért Floridába. Messze bement a földekre, hogy találkozzon indián vezetőkkel és juliusban 16 indiánt küldött nyugatra. Billy Bowlegs állhatatosan maradt Floridában, ezért Blake elvitte Bowlegs-t és más indián vezetőt Washingtonba. Millard Fillmore elnök éremmel tüntette ki és három társával együtt meggyőzték őket egy egyezemény aláírásával, miszering elhagyják Floridát. Az indián vezetőket elvitték Baltimore-ba. Philadelphia-ba és New York városába. Azonban amikor visszatértek Floridába az egyezményt visszautasították. 1853-ban Blake generálist elbocsátották és Casey kapitányt helyezték vissza, hogy az indián kérdést megoldja.^[61] 1851 januárjában a Floridai Törvényhozó Testület a floridai hadsereg irányítására létrehozott egy parancsnoki poziciót és Thomas Brown kormányzó Benjamin Hopkins jelölte ki annak betöltésére. Az eltelt két év alatt a katonáság azokat az indiánokat üldözte, akik a rezervátum határain kivül telepedtek le. Ez alatt az idő alatt a katonaság elkapott egy férfit, néhány asszonyt és 140 disznót. Egy idős indián asszony öngyilkosságot követett el a fogság alatt, mig a családja elmenekült.^[62] A floridai hatóságok nyomására a kormány ismét akcióba lépett. Casey kapitány folytatta a szeminolok meggyőzését, de nem sok sikerrel. Casey Billy Bowlegs-t és másokat ismét Washingtonba küldte, de a vezetők visszautasították az egyezmény aláírását. 1854 augusztusában Jefferson Davis hadügyminiszter egy programot kezdeményezett, amellyel a szeminolokat egy végső konfliktusba kényszeritse. Kereskedelmi zárlatot rendeltek el, s az indiánokkal nem szabadott kereskedni. A földeket felmérték és eladásra ajálották fel dél-floridában, s egy erősebb hadsereg jelenlétével probálták védelmezni az új telepeseket. Davis kijelentette, ha az indiánok nem egyeznek bele a távozásba, a hadsereg fogja őket kényszeriteni arra. ^[63]

[szerkesztés] Harmadik szeminol háború

[szerkesztés] A hadsereg számának növelése és az indián támadások

1855 vége felé több mint 700 főnyi katonaság állomásozott a félszigeten. Ebben az időben a szeminolok elhatározták, hogy a folyamatosan növekvő nyomásra, s az elszenvedett sérelmekért visszaütnek, amikor alkalom adodik számukra. Ennek Sam Jones volt az értelmi szerzője , de Chipco ellene volt. 1855. demcember 7-én George Hartsuff hadnagy, aki már korábban vezetett őrjáratokat a rezervátumba, 10 katonával és két vagonnal elhagyta Fort Myers-t. Nem találtak egyetlen egy indiánt sem, csak kukorica földeket hagytak el, s három elhagyott falvat, beleértve Billy Bowlegs faluját. December 19-én este Hartsuff kijelentette, hogy másnap reggel visszatérnek az erődbe. Reggel, amint készülődtek a távozásra Billy Bowlegs 40 emberével megtámadta a tábort. Négy katonát meglőttek, közöttük Hartsuff hadnagyot is. Meggyilkoltak 4 embert és megskalpolták őket, megölték a vagonhúzó szamarakat, felgyújtották a vagonokat és több lovat elvittek. Heten tudtak visszatérni az erődbe, közülük négyen megsebesülve.^[64]

Amint a támadás hire elért Tampában, a városban katonai vezetőt választottak, s csapatot szerveztek. Az ujjonan létrehozott katonai csoport a Peace River völgyébe masírozott, hogy még több embert toborozzanak, s elindultak az folyó mentén. James Broome kormányzó önkéntes egységeket kezdett szervezni. Mivel az államnak csekély volt a költségvetése, próbálta az katonasággal elfogadtatni az önkénteseket. Jefferson Davis hadügyminiszter elfogadott 260 embert. Broome kormányzó pedig 400 embert próbált mozgósitani, hogy az államot ellenőrzése alatt tarthassa. Az ellátmány részben a lakosság adományaiból származott. Broome kormányzó Jesse Carter – katonai rang nélkül - jelölte ki a csoport vezetésére. A Tampai újság megjegyezte, hogy a lovas őrjárat megfelel egy nyított területhez, de a szeminolok jobban látják őket amint közelednek.^[65]

1856. Január 6-án két embert meggyilkoltak a Miami folyótól délre. A telepesek azonnal a Dallas erődbe és Key Biscayne-be menekültek. Ocsen Tustenuggee irányítása alatt a szeminolok a Denaud erődnél a hat fős őrjáratból hatot megöltek. Annak ellenére, hogy a területet katonai egységek védték, a szeminolok razziásztak a Tampa Öbol déli partjain. A mai Sarasota terülteén megöltek egy embert, s házát felégették, és 1856. március 31-én támadást kiséreltek meg a "Braden Castle" ültetvény ellen, amely Dr. Joseph Braden otthona volt. A “Kastély” túl erős volt számukra, de hét rabszolgát és néhány szamarat magukkal vittek. A szeminolok fosztogatásaik során gyorsan haladtak előre. Amikor Big Charley embereivel az Apopka Creek mentén megálltak, hogy elfogyasszák az ellopott marhát, a katonaság rajtuk ütött. Kettőt közülük megöltek, s a foglyul ejtett rabszolgákat, s szamarakat visszaküldték Dr. Brandon ültetvényére. Az egyik megölt szeminol indián skalpját Tampában a másikét pedig Manateeben tették ki közszemlére.^[66] Áprilisban a hadsereg és más katonai őrjáratok ellenőrízték a rezervátumok környékét, de csak minimalis kapcsolat volt közöttük. Április folyamán egy hat órás csata robbant ki Bowler Town közelében. Az ütközetnek négy halálos áldozata és hިárom sebesültje volt. A szeminolok kisebb támadásai folytatódtak szerte az államban. 1856. május 4-én Tampától északra egy 15 főből álló szeminol indián csoport megtámadta Robert Bradley kapitány házát, s megölték két kicsi gyermekét. A támadás során Bradley megölt egy szeminol indiánt. Azért választották az ő családját célpontul, mert a második szeminol háború idején megölte Tigris Farok testvérét. Május 17-én az indiánok közép Floridában megtámadták a vonatot, s megöltek három embert. A levél hordást és a postakocsi szolgáltatást felfüggesztették, amig a katonaság nem tudott védelmet biztosítani számukra.^[67] 1856. juniusában a szeminolok megtámadtak egy farmot a Meade erődtől 3 km-re. A ház lakói szerencsésen bemenekültek a házba, s tartották magukat. A puskalövéseket meghallották a Meade erődben, és hét katona a segítségükre siettek. Az összecsapás során 3 katonát megöltek, másokat megsebesítettek. Több katona üldözőbe vette a szeminolokat, de a hirtelen támadt eső megnedvesítette a puskaport. Junius 16-án egy 20 fős csoport a Fraser erődből meglepetésszerű támadást inditott a szeminolok ellen a Peace folyónál, s megöltek néhány indiánt. Miután két emberüket elveszítették és háromn sebesültjük is volt, visszavonultak. Állítások szerint több mint 20 indiánt megöltek, de a szeminolok csak négy halottat ismertek el. Azonban köztük volt Ocsen Tustenuggee, az egyetlen olyan főnök, aki támadásokat vezetett települések ellen.^[68] Florida lakossága kiábrándult a katonaságból. Panaszuk fő oka az volt, hogy a katonák csak szinlelték az őrjáratokat egy vagy két napig, azután hazamentek dolgozni a földjeikre, vagy haszontalanul töltötték az idejuket, reszegeskedtek és loptak. A tiszteket avval vádolták, hogy nem töltötték ki a szükséges papírokat a jelentésekhez, de a legfontosabb az volt, hogy a katonaság hatástalannak bizonyult a támadások ellen.^[69]

[szerkesztés] Új stratégia

1856 szeptemberén William S. Harney dandártábornok, mint a szövetségi csapatok parancsnoka visszatért Floridába. Okult a szeminolok ellen vivott háború talasztalataiból, igy egy erőd rendszert épített keresztül Floridán, s a járőrök mélyen benyomultak a szeminolok területére. Terve az volt, hogy a szeminolokat bezárja a Nagy Ciprus Mocsárba (Big Cypress Swamp) és az Everglades-be, mert azt hitte, hogy az esős időszakban nem lesznek képesek fennmaradni. Azt remélte, hogy el tudja kapni az indiánokat, amikor elhagyják az eláradt menedekhelyüket, amikor száraz területeket keresnek a gabona termeléshez. Először azonban megpróbált ismét egyezkedni a szeminolokkal, de nem tudott kapcsolatot teremteni velük. 1857-ben január elején ellrendelte, hogy csapatai üldözzék az indiánokat. Harvey terve azonban kevés eredménnyel járt, így az ötödik gyalogosokat áthelyezték Kansas-ba az árilisban kitört lázadás leverésére.^[70] Gustaus Loomis ezredes váltotta fel Harney dandártábornokot, de az ötödik gyalogosok kivonásával csak 10 csapat maradt a negyedik tűzerség számára, amelyet később négy csapatra csökkentettek. Loomis önkéntesekből álló csónakos csapatokat szervezett. Fém “alligátor csónakot” használtak, amelyet külon arra a célra építettek, hogy a Big Cipruss Swamp-ban és Everglade-en használják. A 9 méter hosszú csonak mindkét végén csúcsosan végződött, és 16 emberrel köonnyedén siklott a majd 1 méteres vízen. Ezek a csapatok sok indiánt elfogtak, de többnyire gyerekeket és asszonyokat. A hagyományos csapatok már nem voltak ilyen sikeresek. A megfigyelések szerint az indiánok könnyen el tudták kerülni a katonai őrjáratokat. Tény, hogy az ujjonnan besorozottak nagy része bevándorló volt, akik még nem tudtak alakalmazkodni a helyi körülményekhez. ^[71] 1857 szeptemberében tíz katonai csapattal, - össesen 800 emberrel - bővült a floridai katonaság létszáma. Ezek a csapatok novemberben foglyul ejtettek 18 asszonyt és gyermeket Billy Bowlegs csoportjából. A csapatok találtak néhány várost és megművelt földeket, amelyeket megsemmisítettek. 1858 januárjában a csapatok bevonultak a Big Cypress Swamp területére és ismét megsemmítitették a fellelt településeket, s a megművelt területeket. Januárban az Indián Területekről egy delegáció érkezett hogy kapcsolatot teremtsen a helyi indiánokkal. A floridai katonai csapatok készen álltak, s figyelték az eseményeket. Végul a kapcsolat létrejött az indián delegáció és a floridai indianok között (Bowlegs). Bowlegs végül feladta területüket, s hajlandó volt az Indián Területekre települni különválasztva a krík indiánoktól. Minden harcosnak igértek 500 dollárt és az asszonyok 100 dollárt földjeikért kárpótlásul. Május 4-én 163 szeminol indiánt szállitottak New Orleansba. 1858. Május 8-án Loomis ezredes kijelentette, hogy a háborunak vége.^[72]

[szerkesztés] A háború utóhatása

Amikor Loomis ezredes bejelentette, hogy a harmadik szeminol háborunak vége, azt hitték, hogy csak 100 indián maradt Floridában. 1858 decemberében egy másik kisérletet tettek a hátramaradt indiánok nyugatra telepítésére. 75 szeminol jelentkezett, és 1859. február 15-én nyugatra szállították őket. Azonban Sam Jones csoportja dél-kelet florida belterületein maradt. Chipo csoportja pedig az Okeechobee tó északi részén élt. A katonaság nem fedezte fel őket. Miután bejelentették, hogy a háborunak vége, s a szeminol indiánok nem adtak életjelt magukról, a katonaságot áttelepítették más teruletekre. Az erődök nagy része elhagyottá vált, s a felhaszálható anyagait hamarosan a lakossák széthordta. 1862-ben kapcsolatot teremtettek Sam Jones-szal, s megigértették vele, hogy a polgár háboru idején semleges marad. Az indiánokat nem érdekelte a polgár háború. Az 1868-as floridai alkotmány adott egy helyet a szenátusban a szeminoloknak, de az indiánok sosem töltötték be a poziciot és így 1885-ben törölték őket az alkotmányból.^[73]

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Forrás

• The Seminole Wars: America's Longest Indian Conflict (Florida History and Culture)

by John Missall , Mary Lou Missall

• Collier, Ellen C. 1993. Instances of Use of United States Forces Abroad, 1798 - 1993. at Naval Historical Center - URL retrieve April 18, 2008.
• Higgs, Robert. 2005. “Not Merely Perfidious but Ungrateful”: The U.S. Takeover of West Florida. at The Independent Institute - URL retrieved April 18, 2008.
• Forrás* Lacey, Michael O., Maj. 2002. Military Commissions: A Historical Survey. The Army Lawyer, March, 2002. Department of the Army Pam. 27-50-350. P. 42. at [3] - URL retrieved April 18, 2008.
• Vocelle, James T. 1914. History of Camden County Georgia.Camden Printing Company
• Charlton W. Tebeau and William Marina: A History of Florida Third Edition, University of Miami Press, Coral Gables, FL
• Hitchcock, Ethan Allen. (1930) Edited by Grant Foreman. A Traveler in Indian Territory: The Journal of Ethan Allen Hitchcock, Late Major-General in the United States Army. Cedar Rapids, Iowa: Torch.
• Mahon, John K. 1967. History of the Second Seminole War. Gainesville, Florida: University of Florida Press.
• Covington, James W. 1993. The Seminoles of Florida. Gainesville, Florida: University Press of Florida. ISBN 0-8130-1196-5.
• US History.com - Third Seminole War

[szerkesztés] Lásd még

• Florida
• Szeminol indiánok
• Krík indiánok
• Öt Civilizált Törzs
• Indiánok
• Floridai indián törzsek
• Krík indiánok
• Indián Újraszervezési Határozat
• Indián-kitelepítési Határozat