Solaris (1972)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Nem tévesztendő össze a(z) Solaris (2002) című lappal.

Solaris (Солярис)
©Mokép
Rendező:	Andrej Tarkovszkij
Producer:	Vjacseszlav Taraszov
Forgatókönyvíró:	Andrej Tarkovszkij Fridrih Gorenstejn
Főszerepben:	Donatas Banionis Natalja Bondarcsuk
Zene:	Eduard Artyemjev Vjacseszlav Ovcsinnyikov
Operatőr:	Vagyim Juszov
Jelmeztervező:	Jelena (Nelli) Fomina
Vágó:	Nina Marcus Ljudmila Fejginova
Forgalmazó:	Mokép
Gyártó:	Moszfilm
Bemutató:	1972. március 20.
Időtartam:	168 perc
Nyelv:	orosz
IMDb

Nem szeretem a tudományos-fantasztikus műfajt. Az élet maga is fantasztikus jelenség, hiszen abban minden megtörténhet. – Andrej Tarkovszkij

A Solaris (Солярис) 1972-ben készült orosz film, Andrej Tarkovszkij rendezésében, Stanisław Lem azonos című regényéből. 2002-ben újabb adaptáció készült a novellából.

[szerkesztés] Forgatókönyv

Tarkovszkij küzdelme a forgatókönyv megírástól a film forgatásának egész ideje alatt azért folyt, hogyan szabadítsák meg a Solarist a sci-fi filmek tetszetős, külsődleges fantasztikumától. Tarkovszkijt Lem regényéből egyetlen motívum érdekelte: a megelevenedő lelkiismeret.
Mihail Romagyin díszlettervező elmondása szerint a Solaris forgatása közben látták Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjét, amelynek ellentettjét szerették volna megcsinálni. Tarkovszkij forgatókönyve szerint a történet jó része a földön játszódik, a sci-fi elemek lényegtelenné váltak. "Egész munkánk a filmen nem volt egyéb, mint küzdelem a műfaj ellen. Ez a kisérlet Lem éles ellenállásába ütközött."
Stanisław Lemnek alapvető fenntartásai voltak. Szerette volna látni a Solaris bolygót, amit Tarkovszkij megtagadott, mert vizuálisan visszafogott filmet akart készíteni. Tarkovszkij "egyáltalán nem a Solarist csinálta meg, hanem a Bűn és bűnhödést." A film befejezése Lemet felháborította és tudománytalannak tartotta ^[1].
(Forrás: Kovács András Bálint – Szilágyi Ákos: Tarkovszkij)

[szerkesztés] Történet

Figyelem! Alább a cselekmény részletei következnek, akár a végkifejlet is szerepelhet!

Kris Kelvin pszichológust azzal bízzák meg, hogy mérje fel a Solaris bolygó felszíne felett lebegő kutatóállomás hasznosságát. Elindulása előtt ellátogat hozzá apja régi barátja, Henry Berton űrhajós-pilóta; egy szerencsétlenség túlélője, amelyben az egyik Solaris-expedíció néhány tagja életét vesztette. Berton, aki furcsa jelenségeket tapasztalt a bolygón, levetít Kelvinnek egy filmet a tragédiát vizsgáló bizottság egyik üléséről, amelyen beszámolt tapasztalatairól, de senki sem hitt neki, és élménybeszámolóját "majdnem semmi valóságalappal nem rendelkező hallucinációk sorozatának" minősítették.

Maga Kelvin sem hisz Bertonnak, aki a felvételen beszél a bizottságnak többek között egy 4 méter magas csecsemőről, akit az idegen bolygó élő óceánjának felszínén látott sétálni; csúnyán összevesznek (Kelvin szerint a szolarisztika haldokló tudomány, amelyet épp a Bertonéhoz hasonló megalapozatlan fantáziálások juttattak kátyúba, a hipotézisek gyártása helyett, ha folytatják a kutatást, bármi áron, akár az óceán nehézröntgen-besugárzása árán is, az eredmény elérésének fontosságát hangsúlyozza, míg Berton a "minden áron való előrehaladás" ezen álláspontját erkölcstelennek tartja). "Igazad volt: ez nem tudós, ez egy könyvelő" – vágja oda Berton dühösen Kelvin apjának (aki előzőleg dicsekedett Bertonnak, hogy fia olyan szorgalommal dolgozik, mint egy évzárást végző könyvelő), miközben elhagyja a házat. Ezután Berton elutazik, de autójából, békülékenyebb hangot megütve, még vizofonon felhívja Kelvin apját, és elmondja nekik (Kris is hallgatja a beszélgetést) a legfontosabb dolgot, amiről dühében megfeledkezett: hogy az ülés után az egyetlen nem szkeptikus résztvevővel, dr. Archibald Messenger-rel együtt meglátogatta Fechner, a tragédia egyik áldozatának özvegyét, akinél látta ugyanazt a csecsemőt normál méretben.

Ezután Kelvin elutazik a Solarisra; az űrállomáson a szokásokkal ellentétben senki nem fogadja. Szobáikban találkozik azonban dr. Snauttal, dr. Sartoriusszal – mindketten igen furcsán viselkednek – és tudomást szerez barátja, dr. Gibarian öngyilkosságáról. Gibarian egy videoüzenetet, afféle búcsúlevelet is hagy Kelvinnek, melyet közvetlenül az öngyilkossága előtt készített. Ezen hallható az ajtón kopogtató Snaut és Sartorius hangja, akik azt hitték, a hosszabb ideje szobájába zárkózó Gibarian megőrült vagy megbetegedett; és erőszakkal betörtek a szobájába, hogy segítsenek rajta – ez volt az öngyilkosság közvetlen kiváltó oka. A láthatóan megtört Gibarian ugyanis egy fiatal nőt (vagy lányt) rejtegetett a szobájában (a felvételen látható is egy pillanatra, és Kelvin később is látja az Állomáson kószálni) – a jó ég tudja, hogy kerülhetett a hermetikusan lezárt állomásra – akit valamiért annyira szégyellt kollégái előtt, hogy a halálba menekült előlük, s valószínűleg csak régi barátjának, Kelvinnek lett volna hajlandó hagyni, hogy segítsen rajta, ő azonban már későn érkezett.

A pszichológus – nemigen tehet mást – többiek tanácsára hallgatva vár és figyel. Hamarosan furcsa jelenségek, például tíz éve halott felesége, Harey kezdik zaklatni. Az Állomás személyzete rájön, hogy a Solaris óceánja képes újraalkotni (rematerializálni) bizonyos személyeket az Állomás látogatóinak emlékei alapján; mégpedig általában olyanokat, akik iránt a személyzet bűntudatot érez – Harey például öngyilkos lett, amiben Kelvin bűnösnek érzi magát. Kelvin megrémül a félelmetesen valóságosnak látszó Hareytől és annak legelső alakmását egy rakétába zárva az űrbe lövi (ott valószínűleg megsemmisül, mivel a Solaris neutrínókból álló teremtményeinek stabilitását csak a bolygó közvetlen közelében tudja az óceán fenntartani). Az óceán azonban egy újabb példányt küld, s Harey második változata végül rájön, hogy ő nem ember, és nem azonos az eredeti Harey-val; továbbá arra a következtetésre jut, hogy Kelvin nem szereti, sőt undorodik tőle. Ezért néhány üveg cseppfolyós oxigén megivása által öngyilkosságot kísérel meg. Sartorius rájön, hogy egy egyszerűen megszerkeszthető antianyag-generátorral (annihilátor) lehet elpusztítani az alakmásokat. Chris nem akarja engedni, hogy felesége mását is megsemmisítsék, az azonban saját akaratából beleegyezik ebbe. Az óceán viselkedésében is változások állnak be: a Sartorius által erőltetett keményröntgen-besugárzás hatására nem küldi újból az állomásra az elpusztított emlékmásokat, amit előzőleg mindig megtett.

A film utolsó képsorai ismét földies környezetben játszódnak: Kris – akárcsak a film elején – apja birtokán van, letérdel s átöleli annak lábait; a kamera távolodik, s látjuk, mégsem a Földön vagyunk; hanem a Solaris óceánja által teremtett szigeten.

[szerkesztés] Alkotók

Szereplők:
Donatas Banionis (Kris Kelvin), Jüri Järvet (Dr. Snaut), Vlagyiszlav Dvorzecszkij (Berton), Anatolij Szolonyicin (Dr. Sartorius), Natalja Bondarcsuk (Harey), Nyikolaj Grinyko (Kelvin apja), Olga Barnet (Kelvin anyja), Olga Kizilova (Gibarian vendége), Tamara Ogorodnyikova (Anna nagynéni), Szosz Szargiszjan (Dr. Gibarian), Julian Szemjonov (Konferencia-vezető), Georgij Tejk (Prof. Messenger)
Felhasznált zene:
:Johann Sebastian Bach ("Chorale prelude in F-moll"-"Ich ruf ' zu dir, Herr Jesu Christ") BWV 639
Rendező assziztens:
A. Ides, Jurij Kusnyerjov, Larissza Tarkovszkaja,'Maria Csugunova