Piero de’ Medici
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Piero di Cosimo de' Medici vagy Köszvényes Piero (1416–1469. december 2.) Firenze uralkodója (signore) 1464. augusztus 1. – 1469. december 2. között.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Családja
Apja, Cosimo de' Medici halála után Piero lett a Medici-család feje. A firenzei polgárok zöme hajlandó volt neki is megadni azon előjogokat és tisztségeket, melyeket atyja élvezett. Felesége – Lucrezia Tornabuoni (1425–1482), akit 1444-ben nőül, kiemelkedő személyiség volt –, szellemes társalgó és jeles költő, aki átlagon felüli műveltséggel rendelkezett. Gyermekei: Maria (1445–1474), Bianca (1445–1488), Lucrezia – vagy más néven Nannina – (1448–1493), Lorenzo (1449–1492) és Giuliano (1453–1478). A fiúk nevelését kiemelkedő humanisták irányították, úm. Gentile Becchi († 1497) és Marsilio Ficino (1433–1499).
[szerkesztés] A politikában
1464 után a Mediciek ellenzéke megerősödött. A priorok választásánál ismét visszatértek a sorshúzáshoz. 1466 nyarán összeesküvést is szerveztek eltávolításukra. A beteg Piero és az ifjú Lorenzo gyors és határozott fellépése azonban meghiúsította az akciót, s Velence támadását is sikeresen visszaverték,[1] ezzel biztosította magának a firenzei kormány feletti ellenőrzést.
[szerkesztés] Mecénás
Miközben megvédte családját a város falain belüli ellenségeivel szemben és a várost a külső ellenséggel szemben, Piero folytatta családja művészetpártoló hagyományait is. A San Miniato al Monte-templom csodatévő keresztje számára egy nagyszerű tabernákulumot készíttetett, és még ennél is szebbet a Santissimma Annunziata-templom számára, amelynek az alapzatán ott a hivalkodó felirat: „csupán a márvány négyezer forintba került”. Sok szép antik darabbal gazdagította apja éremgyűjteményét is, ritka kéziratokat vásárolt a Medici-könyvtár számára, és saját használatára remekül illusztrált másolatokat készíttetett számos könyvről. Apjához hasonlóan Piero is igyekezett nemcsak művészetpártoló lenni, hanem azt akarta, hogy a művészek barátjuknak is tekintsék.[2]
[szerkesztés] Utolsó éve
Pierót az utókor Köszvényes Pieróként (olaszul il Gottoso) tartja számon. A Medici-család számos férfitagja szenvedett köszvényben, egy örökletes ízületi gyulladás igen fájdalmas fajtájában. Hogy e melléknevet csak Piero örökölte, annak az lehet a kézenfekvő magyarázata, hogy betegsége miatt nem sok lehetősége volt egyéni hírnevet felépíteni.[3] 1469-re már nagyon beteg volt, s élete utolsó napjai igen zaklatottak voltak. Firenze utcáin éjjel-nappal csoportok garázdálkodtak, bántalmazták és fenyegették a járókelőket, azt állították, hogy mindezt Piero megbízásából cselekszik. Megvádolták az embereket, hogy a Mediciek ellenzékéhez tartoznak és pénzt csikartak ki tőlük. Piero azzal az eréllyel cselekedett – mellyel oly gyakran meglepte azokat, akik azt hitték, hogy betegsége a szellemét is aláásta és akik félreértették, s gyengeségnek értelmezték azt a tiszteletet – amellyel az állam alkotmányával bánt. Elrendelte, hogy vezessék a szobájába az akciók vezetőit, leszidta őket és figyelmeztette a jelenlévőket, hogy megfékezésükre bármikor visszahívhat a városba néhány száműzött családot. Az erőszak nyomban alábbhagyott, vége szakadt a rendbontásnak. Az év vége előtt azonban Piero elhunyt (Lorenzo 20 éves, Giuliano pedig 16 éves volt). Testvére, Giovanni († 1463) mellé temették, a San Lorenzo régi sekretyéjébe. Fiai apjuk és nagybátyjuk sírja fölé porfírszarkofágot emeltek, amelyet akantuszlevelekkel díszítettek – amelyet Donatello († 1466) legkiválóbb tanítványa –, Andrea del Verrocchio (1434–1488) tervezett a Mediciek számára.[4]
|
Előző: |
Firenze tényleges ura |
Következő: |
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ Katus László: Firenze és a Mediciek. In.: Rubicon. XVII. évf., 165–166. sz., 44–45. p.
- ^ Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Holnap Kiadó, Budapest, 1993. 96–97. p.
- ^ Parks, Tim: A Mediciek aranya. Pénz, lélek és művészet a 15. századi Firenzében. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2006. 15. p.
- ^ Hibbert, C.: i.m. 101. p.
- ^ Matz, Klaus-Jürgen: Ki mikor uralkodott, kormányzott? Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. 67. p.
