Paleozoikum
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A paleozoikum földtörténeti idő (a görög palaio, "régi" és zoion, "állatok" szavakból, jelentése "ősi élet"), a phanerozoikum eon három ideje közül a legkorábbi. A paleozoikum 542 millió évvel ezelőt kezdődött és 251 millió évvel ezelőt fejeződött be. Hat földtörténeti időszakra oszlik, a legrégebbitől a legújabbig: kambrium, ordovícium, szilur, devon, karbon, perm.
Jelzőként, "paleozoikumi" értelemben magyar szakszövegekben gyakran a paleozóos szót használják.
[szerkesztés] Élet a paleozoikumban
A paleozoikum az első kemény héjú maradványok első megjelenésének időpontjától a nagy, kifinomult felépítésű hüllők és viszonylag modern növények uralkodásának kezdetéig tartott. A kezdetének határát hagyományosan a trilobiták és az archeocyathidák első megjelenésének időpontjától számítják. A végének határát a 300 millió évvel későbbi nagy kihalás, a permi kihalás időpontjáig számítják. A mai gyakorlatban a kezdetének határát a Trichophycus pedum lenyomata maradványának első megjelenesétől veszik.
A korszak kezdetekor az élet baktériumok, algák és szivacsok, továbbá a némileg titokzatos formák, az Ediacara-fauna képviselőire korlátozódott. Nagyszámú alakzat jelent meg szinte egyidőben a korszak kezdetekor – ezt kambriumi robbanásnak hívják. Némi bizonyíték van arra, hogy az egyszerű élőlények a paleozoikum kezdeténél már korábban meghódították a szárazföldet, de az alapvető növények és állatok nem jelentek meg a szárazföldön a szilur korszakig és nem burjánoztak a devon korszakig. Habár kezdetleges gerinceseket ismerünk a paleozoikum kezdetéből, az állatok nagy része inkább gerinctelen volt a paleozoikum közepéig. Halpopulációk fejlődtek robbanásszerűek a devonban. A kései paleozoikum folyamán kezdetleges növényekből álló nagy erdők burjánoztak a szárazföldön, és kialakultak a nagy széntelepek Európában és Észak-Amerikában. A korszak végeztével az első nagy, kifinomult felépítésű hüllők és az első modern növények (tűlevelűek) jelentek meg.
[szerkesztés] Tektonikus mozgások, éghajlat
Földrajzilag a paleozoikum a Pannotia szuperkontinens szétszakadása után kezdődik, mely egy időbe esett az első globális jégkorszak végével (lásd a Varanger eljegesedést és a hógolyó földet). A paleozoikum során két nagy eljegesedés volt, az ordovícium végén és a karbon–perm határon. Ezek a déli pólus környékén alakítottak ki vastag jégtakarót, a Gondwana részein.
A korai paleozoikum folyamán a Föld szárazföldtömege számos kisebb kontinensre töredezett. A korszak vége felé haladva a kontinensek a Pangea szuperkontinensben egyesültek, mely magában foglalta a Föld szárazföldjének nagy részét.
A paleozoikum során zajlott a kaledóni tektonikai ciklus (570-350 mya) és a variszkuszi (hercyniai) tektonikai ciklus (400-230 mya). (Egy-egy ciklus az óceánok szétnyílását, összezáródását, a kontinensütközést és az üledéktömeg felgyűrődését foglalja magába.)
[szerkesztés] Éghajlati viszonyok
A korai kambriumban az éghajlat enyhe volt kezdetben és egyre melegedett a kambrium folyamán, amint a tengerek elérték a második legmagasabb szintet. Ezt a felmelegedési folyamatot ellensúlyozta, hogy a Gondwana dél felé mozdult nagy sebességgel, így az ordíviciumban Nyugat-Gondwana (Afrika és Dél-Amerika) közvetlenül a déli sark felett helyezkedett el. A korai paleozoikum éghajlata szintén erősen változó zónánként, mely azt eredményezte, hogy a globális éghajlat ugyan melegedett, de az akkori élőlények élettere – a kontinensek talapzatának tengeri környezete – egyre hűvösebbé vált. A Baltikum (Észak-Európa és Oroszország) és Laurentia (Észak-Amerika keleti része és Grönland) mégis a trópusi zónában maradt, miközben Kína, Ausztrália mérsékelt vizekben feküdt. A korai paleozoikum hirtelen ért véget a rövid, de súlyosnak látszó késő ordovíciumi jégkorszakkal. Ez a hideg okozta a második legnagyobb fanerozoikumi tömeges kihalást.
A középső paleozoikumban jelentős stabilitás figyelhető meg. A tengerek szintje a jégkorszak miatt csökkent, de a szilur és devon folyamán lassan visszaállt. A Baltikum és Laurentia lassú összeolvadása és a Gondwana részeinek észak felé haladása számos, viszonylag meleg, sekély tengerfenék kialakulásához vezetett. Ahogy a növények a kontinensek szélén megjelentek, növekedett az oxigénszint, csökkent a szén-dioxid tartalom, igaz, kevésbé drámaian. Az észak-dél hőmérsékleti különbség szintén csökkenni látszik, vagy a metazoák egyszerűen szívósabbakká váltak, vagy mindkettő. Mindenesetre az Antarktisz és Nyugat-Gondwana déli kontinentális szélei kevésbé voltak már lakatlanok. A devon végén számos impulzus történt, mely a középső paleozoikum gerinces élővilágának nagy részét elpusztította anélkül, hogy láthatóan csökkentette volna az élővilág általános változatosságát.
A kései paleozoikummal kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés. A Mississippi epocha a légköri oxigénszint hirtelen, gyors növekedésével kezdődött, miközben a szén-dioxid szint soha nem látott alacsony szintekre süllyedt. Az éghajlat destabilizációjához vezetett és egy, vagy talán két jégkorszakhoz vezetett a karbon időszakban. Ezek sokkal súlyosabbak voltak, mint a késő ordovíciumi jégkorszak; de ezeknek jelentéktelen hatása volt az élővilágra. A ciszuráli korszakban az oxigén és szén-dioxid szintek normál értékre álltak vissza. Másrészt viszont a Pangea kialakulása hatalmas sivatagok kialakulásához vezetett, melyekben extrém hőmérsékletek jöttek létre. A lopingi korszakban csökkent a tenger szintje, növekedett a szén-dioxid szint, általános éghajlati romlás következett be, melyek együttes következménye a perm végi kihalás.
