Melisenda jeruzsálemi királynő
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Melisenda | ||
|---|---|---|
| Jeruzsálem királynője | ||
 |
||
| Melisenda és Fulko | ||
| Uralkodása | 1131 – 1153 | |
| Megkoronázása | 1131. szeptember 14.; Jeruzsálem | |
| Született | 1105 | |
| Jeruzsálem | ||
| Elhunyt | 1161. szeptember 11. | |
| Jeruzsálem | ||
| Elődje | II. Balduin | |
| Utóda | III. Balduin | |
| Házastársa | Fulko jeruzsálemi király | |
| Gyermekei | III. Balduin király Amalrik herceg |
|
| Apja | II. Balduin jeruzsálemi király | |
| Anyja | Morfia melitenei hercegnő | |
Melisenda vagy Mélisende, ritkábban Melizenda vagy Meliszenda (Jeruzsálem, 1105 – Jeruzsálem, 1161. szeptember 11.) Jeruzsálem királynője 1131-től 1153-ig.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Ifjúkora
Melisenda 1105-ben született II. Balduin jeruzsálemi király és Morfia melitenei hercegnő legidősebb gyermekeként. Nevét apai nagyanyja, Monthélry-i Melisenda után kapta. A királyi családban rajta kívül még három leánygyermek született: Aliz, Hodierna és Ioveta.
II. Balduin király az ország megerősítése érdekében az örökletes monarchiát támogatta, azonban ezt hevesen ellenezte István pátriárka, aki az egyház befolyását akarta növelni. A királynak ráadául nem született fia, pedig a szinte folyamatosan háborúban álló országnak egy erőskezű királyra lett volna szüksége. Ennek ellenére 1129-ben az uralkodó Melisendát nevezte ki örökösének, így a hercegnő megkapta a „filia regis et regni Jerosolimitani haeres” („a király leánya és a Jeruzsálemi Királyság örököse”) címet. István pátriárka halála után Melisenda igénye a trónra megerősödött; a hercegnő élvezte a nemesek és a lovagok támogatását is. Apja fokozatosan vonta bele a királyság politikai életébe, arcképe megjelent a pénzérméken, neve pedig ott szerepelt a hivatalos dokumentumokon a király neve mellett.
[szerkesztés] Házassága
Mindazonáltal Balduin tisztában volt vele, hogy Melisenda nem tud majd egyedül elbírni a szeldzsuk törökökkel, ezért követséget menesztett Franciaországba, hogy férjet keressen a leányának. A küldöttség tagja volt Hugues de Payens, a Templomos Lovagrend megalapítója. 1128 áprilisában és májusában Hugues de Payens egykori fegyvertársánál, a templomosok pártfogójánál, V. Fulko anjou-i grófnál vendégeskedett; s ez Fulkóra irányította a francia király figyelmét, aki vőként a grófot ajánlotta Balduinnak. A gróf hatalmas vagyonnal rendelkezett, a templomosok pártfogójaként volt ismert, emellett remek rokoni kapcsolatai voltak; és nem utolsó sorban voltak tapasztalatai a Szentföldről és a keresztes lovagok életéről.
A király örömmel fogadta az ajánlatot, amibe Fulko is beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy Balduin halála után nem mint a királynő férje, hanem mint társuralkodó király fog élni Jeruzsálemben. A gróf Jeruzsálembe utazott, majd 1129. június 2-án elvette feleségül Melisendát. A házaspár nagy népszerűségnek örvendett, s eleinte a frigy is ideálisnak látszott, annak ellenére, hogy Fulko „eléggé alacsony termetű, nem különösebben jóképű és vörös hajú”[1], míg Melisenda „gyönyörű, fiatal nő”[2] volt. 1130-ban megszületett Fulko és Melisenda első gyermeke, a nagyapjáról elnevezett Balduin. A király ezek után eleinte unokáját akarta megtenni örökösének, Melisenda régenskedése mellett, ám 1131-ben, halálos ágyán mégis úgy határozott, hogy utódja Melisenda legyen, Fulkóval mint társuralkodóval az oldalán.
[szerkesztés] Uralkodása
[szerkesztés] Társuralkodása Fulkóval
1131. augusztus 21-én meghalt II. Balduin király; három héttel később, szeptember 14-én Melisendát és Fulkot együtt koronázták meg. Bár elvileg társuralkodókként léptek trónra, Fulko majdhogynem teljesen kizárta Melisendát az ország ügyeinek intézéséből.
1138-ban Melisenda megalapította a betániai Szent Lázár apácarendet, amit később húga, Ioveta hercegnő vezetett apátnőként. A királynő emelett a templomok és az egyház patrónusaként vált ismertté.
A házaspár viszonya 1134 körül romlott meg, miután Melisenda túl bensőséges kapcsolatba került unokatestvérével, Hugues de Puiset-vel, Jaffa grófjával. Hugues, vagy II. Hugó gyermekként Balduin király udvarában nevelkedett, és körülbelül annyi idős volt, mint Melisenda. Bár Hugó házasember volt – Emelotát, Arnulf pátriárka unokahúgát vette el –, Melisenda és Hugó valószínűleg viszonyt folytattak. Fulko, aki rajongott Melisendáért, féltékeny lett, és el akarta távolítani a grófot.
A királyi udvar két pártra oszlott: voltak, akik Melisendát és Hugót pártolták, mivel szerintük Hugónak joga volt a jeruzsálemi trónra II. Balduin unokaöccseként; míg mások azon a véleményen voltak, hogy Hugó felségárulást követett el.
Hugót végül árulás vádjával – állítólag Fulko életére tört – bíróság elé állították, azonban a gróf nem jelent meg a tárgyaláson. Bűnösnek nyilvánították, ám Melisenda és a pátriárka közbenjárására Fulko, aki igyekezett a felesége kedvében járni, három éves száműzetésre módosította az ítéletet.
Ám közvetlenül Hugó indulása előtt a grófot megkéselték. A merénylet hátterében sokan Fulkot sejtették, ám a támadó, akit végtagjainak levágásával büntettek, tisztázta a királyt. Hugó gróf pedig belehalt a sebesülésébe.
Fulko, hogy kiengesztelje a feleségét, megrendelést adott a Melisenda zsoltároskönyv elkészítésére. A zsoltároskönyv rendkívül aprólékos munkéval készült el; a bizánci stílusjegyek éppúgy fellelhetőek benne, mint az itáliai vonások, ám a mű mégis jellegzetes jeruzsálemi hatást kelt.
A merénylet hatására a Melisendát támogató nemesek és lovagok felszólaltak a király ellen, aki egyre nagyobb hatalmat biztosított feleségének, mígnem végül csaknem a királynő kezében volt az ország teljes irányítása. Ő adott nemesi kiváltságokat és ő vezette a királyi udvart.
A házaspár viszonya ekkoriban meglehetősen feszütl volt, és csak második fiuk, Amalrik születése tudta őket kibékíteni. Amikor Fulko 1143. november 13-án elhunyt elgy vadászbaleset következtében, Melisenda őszintén meggyászolta a férjét.
[szerkesztés] Társuralkodása III. Balduinnal
Miután Fulko meghalt, a királyság trónjára a pár elsőszülött fia, III. Balduin került. Melisenda továbbra is királynőként uralta az országot, tehát férje halálával nem vesztette el uralkoldói pozícióját, és nem lett régens. A királynő és a fia 1143. december 25-én lettek megkoronázva, társuralkodókként.
1144-ben a muszlimok megtámadták Edesszát. Antochia ekkor éppen Bizánccal állt háborús helyzetben, így nem tudott a város segítségére sietni. Melisenda hiába küldött felmentő csapatokat, a várost nagy vérfüdő árán a szeldzsukok vezére, Zengi moszuli emír bevette.
A királynő kétségbeesetten kért segítséget a római pápától, aki válaszul meghirdette a második keresztes hadjáratot. A pápai felszólításra VII. Lajos francia király és III. Konrád német-római császár vonult hadba. A francia uralkodóval tartott felesége, Eleonóra királyné is.
1148. június 24-én a hadak főparancsnokai Akkrában gyűltek össze tanácskozásra. III. Konrád, VII. Lajos és III. Balduin Damaszkuszt akarták megtámadni, azonban Melisenda, Eleonóra és Manasses, a jeruzsálemi hadak egyik vezetője Aleppó ellen akart vonulni. Végül a Damaszkusz elleni támadás tervét fogadták el, annak ellenére, hogy Damaszkusz semleges volt, és béke volt közte és Jeruzsálem között. Végül a hadjárat a vízhiány és az ellátási nehézségek miatt megszakadt, III. Konrád még abban az évben, Lajos és Eleonóra pedig 1149-ben hazatért.
Melisenda és Balduin kapcsolata kezdetben elég jó volt. Ahogy azonban Balduin kezdett felnőni, úgy óhajtott egyre több hatalmat magának. Megpróbálta megnyerni magának édesanyja egyik leghűségesebb emberét, Manasses-t, ám a lovag kitartott Melisenda mellett. 1152-ben Balduin rá akarta venni Fulko pátriárkát, hogy koronázza meg őt a Szent Sír templomában, Melisenda jelenléte és beleegyezése nélkül, azonban a pátriárka elutasította.
Anya és fia között a szakadék ekkor már óriási volt; végül a bárók és lovagok határoztak a sorsukról. III. Balduin kapta a királyság északi részét, míg Melisenda a gazdag Júdeát és Szamáriát, valamint magát Jeruzsálemet. Balduin, aki nem volt megelégedve a felosztással, hamar megtámadta anyja országrészeit, és gyorsan bevette Nabluszt és a fővárost. Melisenda a hozzá hű lovagokkal és fiatalabb fiával, Amalrikkal Dávid tornyában húzták meg maguknak. A belháborúnak végül a templomosok közbenjárása vetett véget: Melisenda élete végéig megkapta a Nablusz és a környező területek felleti uralkodás jogát, amelyet Balduin nem vonhatott kétségbe. A belháború tehát Melisenda vereségével zárult, és ezzel véget is ért a királynő uralma. 1153-ban Melisenda és Balduin kibékültek, így Melisendának megint volt némi beleszólása a királyság ügyeibe, ráadásul felértékelődött húgával, Hodierna tripoliszi őrgrófnéval és unokahúgával, Konstancia antiochiai fejedelemnővel való kapcsolata.
[szerkesztés] Halála
1157-ben Melisenda húga, Ioveta hercegnő támogatásával Nesle-i Amalrikot jelölte ki Jeruzsálem pátrirákájának, miután Fulko meghalt. Szintén ebben az évben a királynő Courtenay Ágnes edesszai grófnőt szemelte ki második fia, Amalrik feleségének. 1160-ban megszületett első unokája, Szibilla, majd 1161 őszén, Melisenda halála környékén második unokája, Balduin.
1161-ben Melisenda agyvérzést kapott. Emlékezete megromlott, és ettől kezdve teljesen visszavonult az államügyektől. Húgai, Ioveta és Hodierna Jeruzsálembe költöztek, hogy ápolhassák őt. Melisenda királynő 1161. szeptember 11-én halt meg. Édesanyja, Morfia mellett temették el.
[szerkesztés] Jegyzetek
[szerkesztés] Források
- Ez a szócikk a(z) Melisende of Jerusalem című Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul.
- Howarth, Stephen: A templomosok titka; Kossuth Könyvkiadó, 1986; ISBN 963-09-2872-8
| Előző uralkodó: II. Balduin |
Jeruzsálemi király 1131 – 1153 |
 |
Következő uralkodó: III. Balduin |
