Magnetár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ábra a magnetárról

A magnetárok olyan neutroncsillagok, melyeknek rendkívül erős a mágneses tere, ez a tér hozza létre az óriási mennyiségű elektromágneses sugárzást, mely részben röntgen-, részben gamma tartományba esik. Ezeknek az égitesteknek az elméletét Robert Duncan és Christopher Thompson alkotta meg 1992-ben. A következő évtizedben a magnetár-hipotézis széles körben elfogadottá vált, mint a lágy gamma-ismétlők és az anomális Röntgen-pulzárok lehetséges fizikai magyarázata.

[szerkesztés] Tulajdonságok

A magnetárokról egyelőre hiányosak az ismereteink, ennek többek között a megfigyelés hiánya az oka, hiszen nincs a közelünkben egy sem. A magnetárok átmérője 20 km körüli, ám ennek ellenére a tömegük meghaladja a Napét. A rendkívüli tömeg, és a viszonylag kis térfogat eredménye az egyedülálló sűrűség, amely a neutroncsillagokra egyöntetűen jellemző, egy teáskanálnyi is több milliárd tonnát nyomna. Jellemző továbbá rájuk a gyors forgás, egy másodperc alatt akár többször is képesek megfordulni. Aktív életük nem tekinthető túl hosszúnak, a hihetetlenül erős mágneses tere mintegy 10 000 év elmúltával elkezd gyengülni. Becslések szerint a ma megfigyelhető csökkent, vagy megszűnt aktivitású magnetárok száma a Tejútban 30 millió körüli.

[szerkesztés] Mágneses mező

A magnetárok ismertetőjele az őket körülölelő rendkívül erős mágneses tér, amely elérheti a 10 gigateslát is. Ezen érték az ember által mesterségesen előállított mágneses térnél több nagyságrenddel nagyobb, és a Földet övező mágneses mező is eltörpül mellette. Ennek köszönhetően a magnetárok joggal viselik az eddig detektált legnagyobb mágneses mezővel rendelkező objektumok címet. Annyira erős mezővel rendelkeznek, hogy 1000 kilométeres távolságból is halálos lenne, tovább a Föld-Hold távolság (384 403 km) felétől képes lenne letörölni az információkat egy bankkártyáról.

[szerkesztés] Kialakulásuk

A Napnál nagyobb tömegű csillagok életük végső stádiumában látványos robbanással (szupernóva) alakulnak át a kezdeti mag tömegének függvényében neutroncsillaggá, vagy fekete lyukká változnak. Robert Ducan és Christopher Thompson kiszámolták, hogy egy neutroncsillagnak alaphelyzetben is hatalmas 10⁸ Tesla nagyságú mágneses mezővel rendelkezik, azonban egyes fizikai jelenségek lehetővé teszik, hogy ez az érték 10¹¹ Tesla értéket is felvehessen.

[szerkesztés] Ismert magnetárok

SGR 1806-20, amely 50 ezer fényévre található a Sagittarius (Nyilas) csillagképben.

SGR 1900+14, az Aquila (Sas) csillagképben található, 20 ezer fényév távolságra.

1E 1048.1-5937, amely eredeti csillaga 30-40-szer nagyobb tömegű volt mint a mi Napunk. A helyén található magnetár a Carina csillagképben lelhető fel 9 ezer fényév távolságra.