Kempis Tamás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Kempis Tamás

A De imitatione Christi eredeti kéziratának utolsó oldala

Kempis Tamás, latinos névforma: Thomas a Kempis; eredeti családnév: Thomas Hemerken (Kempen, 1390 körül - St. Agnetenberg, 1471. július 25.) németalföldi szerzetesíró.

Munkáit latin nyelven alkotta. Kézművescsaládból származott, s bátyja révén került a devotio modernával kapcsolatba. Előbb a laikus közösségbe lépett be, majd a windesheimi kolostorba. Tanulmányai elvégeztével a St. Agnetenbergben lévő ágoston rendi kolostorba került. Itt 72 évet élt a devotio szabályai szerint, meditációval és könyvmásolással töltve napjait. 38 munkája maradt fenn, ezek közül nem mind eredeti, sokat csupán másolt vagy átdolgozott.

Latin nyelvű aszketikus iratai közt kiemelt helyet foglal el az Orationes et meditationes de Vita Christi (Szónoklatok és elmélkedések Krisztus életéről), valamint a Hortulus rosarium (Rózsáskertecske). Ezekben alázatosságot és önmegtartóztatást hirdet, érzelemdús fejtegetéseit imákkal szakítja meg. Történeti munkáiban a devotio mozgalma nagy alakjainak életét írta meg, erősen idealizált formában. Mintegy 44 mesterkéletlen, erős érzelmi töltettel rendelkező himnuszt is szerzett, többhöz új dallamokat is költött a laikus vallásosság számára.

A De imitatione Christi (Krisztus követéséről) című mű szerzőségét elsősorban neki tulajdonítják, bár rajta kívül mintegy 35 lehetséges szerző neve merült még fel. Egy latin ősszöveg felfedezése után nyilvánvalóvá vált, hogy ő csupán másolta és átdolgozta Gert Groote művét, kihagyva belőle azt, ami a gonosz világra és a kísértésekre utalt, ezek helyett jámbor intéseket és imákat fűzött hozzá. A mű elterjedéséhez nagy mértékben hozzájárult misztikus, intim, ám személyhez nem kötött jellege. A négy fejezetben az Isten felé vezető út három szakaszát különböztette meg: via purgitiva (megtisztító út), ahol a lélek átadja magát Istennek, leküzdve kétségbeesését; via illuminativa (megvilágosító út), ahol Isten misztikus módon tanítja és vigasztalja a lelket; via unitiva (egyesítő út), a tanítvány és Krisztus elmélkedései a misztikus egyesülésről. Mint többi munkájában, ebben is rímes prózája tette felolvasásra különösen alkalmassá a szöveget. Mindmáig mintegy 95 nyelvre fordították le a művet, s csaknem 3000 kiadást ért meg.

A 15. század - 16. század fordulóján hat magyar kódexben is megtalálható a mű egyes részleteinek magyar fordítása. Az ellenreformáció egyik leghatásosabb irata lett, a teljes művet két jezsuita szerzetes fordította le, Vásárhelyi Gergely (1622) és Pázmány Péter (1624). Mindmáig a Pázmány-féle fordítás a legsikerültebb.