Közveszélyes munkakerülés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A közveszélyes munkakerülés (kmk) a huszadik századi magyar jogrendszer egyik bűncselekménye, mely 1989-ig volt a hatályos része.

[szerkesztés] Története

A második világháború utáni magyar társadalomban ismeretlen volt a munkanélküliség. A Magyar Népköztársaságban a teljes körű foglalkoztatás volt a cél, amit az államnak kötelezően meg kellett valósítania. Ily módon a munkanélküliség (közveszélyes munkakerülés névvel illetve) törvényileg büntetendő állapot volt.

A közveszélyes munkakerülés fogalma már a századfordulón érvényben volt. Még József Attilát is előállították (többek között) ilyen címszó alatt. A közveszélyes munkakerülésről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk szerint „Az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt nyolcz naptól két hónapig terjedhető elzárással büntetendő.”^[1] Ugyanez a törvény közveszélyes munkakerülésként büntette a tiltott szerencsejátékot és a prostituáltak futtatását is. Külföldieket az országból is kiutasíthattak, ha közveszélyes munkakerülőnek minősültek el.

A Rákosi-korszakban, az ötvenes évek közepén a fogalom új értelmet nyert. Nagy Sándor dolgozatában így fogalmazza a helyzetet: „Megkísérlik egyúttal számba venni avagy, az új helyzethez idomítva, kidolgozni – a büntetés világán belül – az elkülönítés, átnevelés, munkára fogás, gyógyítás korábban elhanyagolt módozatait. A mechanizmus azonban nem torpan meg a börtönök és zárt intézetek falainál. Hiszen mindez olyan társadalmi kérdés, mellyel a bűnüldöző szerveken kívül az állami és a társadalmi szerveknek, az egész társadalomnak foglalkozni kell. Feltérképezik a 'veszélyes gócokat': a nyomortelepeket, munkásszállókat, az elburjánzott kocsmákat, büféket, talponállókat; a többszörös szűrőn – mozgósítják a pártszerveket, kerületi tanácsokat, ifjúsági szervezeteket, lakóbizottságokat, iskolákat, állami vállalatokat – fenn kell akadniuk a züllött avagy ilyen hajlamokat mutató egyéneknek. A hatalmi szándék, ahogy a Fővárosi Ügyészség jelentése kertelés nélkül kimondja, hogy ezek körül »a megvetés és gyűlölet légköre alakuljon ki.«”^[2]

Az 1978-ban elfogadott Büntető Törvénykönyv így rendelkezett a kmk-ról: „Az a munkaképes személy, aki munkakerülő életmódot folytat, ha korábban közveszélyes munkakerülés vétsége vagy szabálysértése miatt megbüntették és a büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatóságának megszűnésétől két év még nem telt el, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. Mellékbüntetésként kitiltásnak is helye van.”^[3]

Egy parlamenti felszólalás szerint^[4] a Kádár-rendszerben évente 2-300 ember ítéltek el közveszélyes munkakerülésért, és 2 ezer fölött volt azoknak a száma, akiket szabálysértési eljárás keretében ítéltek úgynevezett szabálysértési elzárásra. Az 1984-es törvény bevezetése után a bírói ítélettel sújtott, úgynevezett közveszélyes munkakerülők száma kétezer fölé nőtt.

A közveszélyes munkakerülés az 1989. évi XXIII. törvény^[5] hatálybalépése óta nem bűncselekmény.

[szerkesztés] Hivatkozások