Kálnoky László

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Kálnoky László (Eger, 1912. szeptember 5. – Budapest, 1985. július 30.) magyar költő, műfordító.

A Nyugat harmadik nemzedékébe tartozott. Költészetére, világképére végletes pesszimizmus, a tragikumot groteszkbe fordító látásmód jellemző.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Díjai
3 Művei
4 Műfordításai
5 Forrás

[szerkesztés] Élete

20 éves koráig (1932) végigbarangolta Nyugat-Európát; Baudelaire, Verlaine és a nyugatosok formálták ízlését. 1930-1935 között a jogi egyetemre járt, Pécsett végzett majd az egri városházán volt tisztviselő. Tüdőbajt kapott, 1939-1941 között szanatóriumban ápolták, ez volt a Nyugat utódjában, a Magyar Csillagban 1942-ben megjelent Szanatóriumi elégia c. nagyívű verskompozíciójának ihletője. Budapesten a Belügyminisztérium hivatalnoka volt 1953-ig, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora 1957-ig. 1957-ben jelent meg szolid sikerű önálló kötete, a Lázas csillagon. 1960. október 14-én az Élet és Irodalomban publikált, blaszfémikus kérdéseket tartalmazó verse, A kegyelet oltárán példátlan felháborodást váltott ki, Széljegyzet című viszontválaszát már nem publikálta a lap. A hatalom ellenszenvét kivívott Kálnoky ezután szabadúszóként élt. Mivel saját versei nem jelenhettek meg, a kritika elsősorban műfordítónak tartotta.