I. Ottó német-római császár

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ottó győzelme II. Berengár felett

Nagy Ottó (* Wallhausen, 912. november 23. – † Memleben, 973. május 7.) német király 936-973 között, német császár 962. február 2-tól, longobárd király, a Német-római Császárság megszervezője. I. Henrik német király, és Mathilde királynő legidősebb gyermeke.

Tartalomjegyzék

1 A hatalom megszerzése és megszilárdítása
2 A császárság megszervezése
3 Hatalmának csúcsa, jelentősége
4 Családja
5 Külső hivatkozások, forrásmunka

[szerkesztés] A hatalom megszerzése és megszilárdítása

Henrik 929-es királyi rendelete alapján Ottót 936. augusztus 7-én német királlyá kiáltották Aachen városában. A ceremóniát Hildebert érsek vezette. A koronázást követő ünnepségsorozaton Pfalzban a birodalom számos területének vezetőit udvari címekkel látták el, így próbálva erősítve az egyes részek közötti koherenciát. Ennek során fontos beosztást kapott a lotaringiai Giselbert, a frank Eberhard, a sváb Hermann, a bajor Arnulf. Utóbbi a marsall tisztséget kapta.

A koronázás helyének megválasztása szimbolikus értékkel bírt. Ottó Aachen választásával azt kívánta jelezni, hogy folytatja a frank hagyományokat.

A későbbi konfliktusok a birodalmon belül abban gyökereztek, hogy Ottó az angolszász király leányát, Edgithet vette feleségül, ezzel kiemelte magát a birodalmon belüli családi kötelékek közül. Ottó kijelölése egyedüli trónkövetőnek szintén törést jelentett a keleti-frank trónkövetési hagyományokkal. A lépés viszont erősítette a birodalom feloszthatatlanságát.

A birodalom nemesei I. Henrik későbbi bajor herceget támogatták trónkövetelési igényében, később pedig felkelésekkel adtak hangot Ottó uralma feletti nemtetszésüknek. Ottó uralmának közel a felét töltötte azzal, hogy megpróbálta rendezni a kérdéses hatalmi és erőviszonyokat, és megpróbálta stabilizálni országát.

I. Ottót különösen nehéz helyzetbe hozta az a felkelés, melyet bátyja, Henrik kezdeményezett, és a frank Eberhard, a lotaringiai Giselbert, valamint Friedrich mainzi érsek is részt vettek benne. A felkelés különös súlyossága abból adódott, hogy az említettek megpróbálták a nyugati-frank uralkodót, a Karoling IV. Lajost megnyerni ügyüknek. A felkelés azonban Eberhard és Giselbert hercegek halálával az andernachi csatában elbukott.

Ottó ezután megpróbálta földadományokkal, és házasságkötésekkel megnyerni magának a királyi hatalomból részt nem, vagy alig kapó családtagok támogatását, ezirányú kísérletei azonban nem jártak hosszútávú sikerrel. Az elkövetkező nemesi felkelések sorozata, mely a délnémet területektől egészen Szászországig terjedt, az újra be-betörő, portyázó magyarok hadai által képzett veszély felismerése után szűnt meg.

Ebben a nehéz helyzetben Ottó az egyház segítségéhez fordult. Az egyháznak nyújtott adományok mellett Ottó saját hű embereit nevezte ki a püspöki és apáti pozíciókba.

Ottó katonai sikerei, azaz győzelme a magyarok felett 955. augusztus 10-én az Augsburg melletti Lech-mezőn, majd az ezt követő győzelem a szlávok felett Rechnitznél nem csupán a birodalmat mentette meg a külső veszélytől, de növelte Ottó belső támogatottságát is, amennyiben a kereszténység megmentőjének szerepében tűnhetett fel.

Egyes források szerint (Widukind von Corvey; III, 49) Ottót még a lech-mezei csata után "imperator"-rá kiáltották. Még ha egy efféle császárrá nyilvánítás semmilyen állami jogkövetkezménnyel nem jár, még is fontos tény, hogy a kortárs szeme Ottót már ekkor császári pozícióban látta.

Nagyhatalmi törekvéseit jól mutatják a Nyugati-frank Birodalom és Burgundia ellen vezetett hadjáratai is.

[szerkesztés] A császárság megszervezése

Ottó tervei a szlávok megtérítésére csak a császári hatalom birtokában látszottak lehetségesnek, melyhez azonban pápai jóváhagyás volt szükséges. Ottó első próbálkozása a császári korona megszerzésére 951-ben a Rómában uralkodó belső hatalmi helyzet miatt nem volt lehetséges.

A lehetőség a császári korona megszerzésére akkor mutatkozott reálisnak, amikor XII. János pápa a német királyt, mint a nyugat leghatalmasabb uralkodóját hívta segítségül a Rómára veszélyes Berengar ellen. Ottó 961-ben indult útnak Itáliába, miután biztosította fia, II. Ottó trónkövetését.

A pápa 962 februárjának második napján tette Ottó fejére a császári koronát. A karoling hagyományok folytatásaként megerősítette az egyház hatalmát és birtokait („Privilegium Ottonianum”, 962. február 13.)

A császári hatalmat Ottó először Felső- és Közép-Itáliában kellett, hogy elfogadtassa, így csak 965-ben térhetett haza a német területekre.

A harmadik itáliai hadjáratra XIII. János pápa segítségkérő szavára került sor 966 augusztusában. Ez a hadjárat a császárt hat évre Itáliába kötötte. Időközben a császári hatalom miatt Bizánccal is egyre feszültebbé vált a viszony. Miután Ottó békéltetési kísérletei kudarcot vallottak, a bizánci-karoling hagyomány szerint 967 karácsonyán kinevezte fiát társ-császárnak, ezzel biztosítva későbbi hatalmát.

XIII. János támogatásával Ottó meg tudta valósítani keleti térítési terveit is. A szlávok megkeresztelése keleti politikájának alapvető elemét képezte. Már 955-ben, még a magyarok feletti győzelem előtt alapította meg Laurentiusszal a merseburgi püspöki széket.
A magdeburgi püspökséget a 967-es ravennai zsinaton hozták létre. A brandenburgi, havelbergi és meißeni püspökségekkel együtt ez is a szlávok térítésének egyik kiindulópontjaként szolgált.

[szerkesztés] Hatalmának csúcsa, jelentősége

A birodalom területe Ottó halála előtt (972)

972 nyarán Ottó visszatért Itáliából. Ez az időszak volt hatalmának csúcsa. Ekkorra sikerült stabilizálnia az új államalakulatot mind belpolitikailag, mind külpolitikailag. Az általa létrehozott államalakulat, a Német-római Császárság példaképként szolgált Európa keresztény uralkodóinak.

A „Nagy” jelzőt Freisingi Ottó kölcsönözte a császárnak.

Ottó földi maradványait a merseburgi dómban helyezték végső nyugalomra.