Gottfried von Strassburg
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Gottfried von Strassburg (12. század vége - 13. század eleje) középfelnémet költő
Életéről semmilyen adat sem maradt fenn. Talán 1200 körül élt Strassburgban, neve is csak epigonjai és csodálói révén vált ismertté. Kolostori iskolában nevelkedett, teológiai latin és udvari francia műveltsége magasan kortársai fölé helyezte. Minden bizonnyal szoros kapcsolatban állt a püspöki udvarral s a főúri körökkel; valamilyen értelmiségi foglalkozása lehetett.
Eilhart von Obert Tristan-feldolgozásának folytatásaként a Bretagne-ből származó anglo-normann Thomas trubadúr költői hagyatékának feldolgozásával 1205 és 1215 közt megírta a végül befejezetlenül maradt Tristan und Isolde (Trisztán és Izolda) című, 19 552 sorból álló eposzát, amely élete egyetlen műve. A munkát többen is megpróbálták befejezni, így Ulrich von Türheim (1195 - 1250?) és Heinrich von Freiberg (1278 - 1329), csekély sikerrel. Több utánzója is akadt. Richard Wagner operája az eposz anyagára épült. A mű első nyomtatott kiadása 1785-ben jelent meg. Egyes kutatók neki tulajdonítanak két fennmaradt gnómát is (Das Gläserne glück, A törékeny boldogság; Mein und dein, Enyém és tied).
Wolfram von Eschenbach mellett, akinek szellemi és művészi ellenlábasa volt, a középfelnémet irodalom legjelesebb epikusa. A Tristan und Isolde formai tökéletessége a középkori lovagi epika egyik csúcsa. Stílusa elegáns, játékos, zenei. Követői csupán külsőségekben tudták utánozni, munkáik végül modorossá váltak. A mű maga a sok változatban megénekelt, régi monda legszebb és legmaradandóbb feldolgozása. Tartalmában pontról pontra követi Thomas feldolgozását, aki a mondáról leválasztotta a naív hozzátoldásokat, lovagregénnyé formálta, régi költemény eredetileg epikus tónusát líraivá formálta, a témát a régi környezetből olyan háttérbe ültette át, amely a 13. század elejének német udvari életét tükrözte. Az eposz alapvető, központi mondanivalója, a „minne” (szerelem) mindenhatósága, Marke királynak, jegyesének és Trisztánnak háromszöge, Trisztán lelkében a hűbéri hűség és a szerelem összecsapása. A mű a szerelmet emeli a legnagyobb érzés rangjára, amely az ember egész életét betölti. Etikai alaptétele szerint a szerelem jogai minden más erkölcsi megfontolásnál előbbre valók, a szerelem szent dolog, nem csupán a boldogság forrása, hanem az erényé és a becsületé is, ennélfogva aki nem ismeri a szerelmet, sem erényes, sem becsületes nem lehet. E szerelemkoncepvió vitatható erkölcsösségét, a morális konfliktus hiányát, valamint a frivol könnyedséget, amellyel az erkölcsi problémák felett átsiklott, sok kritikusa a szemére vetette. A költő koncspciójának megvalósulása kerüli a drámai fordulatokat, a szerző nem az erő, hanem a szépség költője volt. A költemény alaphangja bánatosan komoly, tükröződik benne a szerzőnek a téma feletti mély megindultsága, mindemellett azonban bőségesen és felettébb leleményesen hasznosította a novellairodalom egyik kedvencét, a felszarvazott férj groteszk kalandjait. Az eposznak csaknem fele lazán összefüggő novellák sorozata, amelyek azt a témát variálják a humoros anekdoták modorában, hogy járnak túl a megcsalt férj eszén. A költő mint tudatos irodalomkritikus és esztéta is fellépett, az eposzba szőve véleményt alkotott kora epikusairól és lírikusairól. Keményen és gúnyosan vetette Wolfram von Eschenbach szemére nehezen érthető, olykor szeszélyes kifejezésmódját, ugyanakkor dícsérte Hartmann von Auét és Walther von der Vogelweidét.
[szerkesztés] Források
Világirodalmi kisenciklopédia I-II (Budapest, 1976) ISBN 963 280 286 4
