Al-Asraf Barszbáj
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Al-Asraf Barszbáj, azaz Szajf ad-Dín Abú n-Naszr Barszbáj ad-Dakmákí z-Záhirí (1378 előtt – 1438. június 7.) az egyiptomi burdzsí (cserkesz) mamlúkok kilencedik szultánja volt (uralkodott 1422. március 31-től haláláig). Teljes titulusa al-Malik al-Asraf, melynek jelentése „a legnemesebb király”. Évtizedek óta tartó hanyatlásnak vetett rövid időre véget megerősítve birodalma pozícióit mind a Közel-Keleten, mind a Földközi- és Vörös-tengeren.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Trónra lépés
Barkúk magas emíri hivatalt viselő mamlúkja volt. Akkor vette át Egyiptomban az irányítást, amikor kitúrta a hatalomból az az-Záhir Tatar kiskorú fia, asz-Szálih Muhammad mellé kinevezett régenset, Janíbak asz-Szúfít, majd 1422. március 31-én letette a szultánt, és maga foglalta el a kairói trónt. Barszbáj uralma során a Mamlúk Birodalom belső helyzete viszonylag nyugalmasnak volt mondható, mindössze két lázadást kellett levernie: az elsőt mindjárt 1422-ben, amikor a szafadi kormányzó lázadt fel ellene – hivatalosan asz-Szálih Muhammad érdekében –, majd röviddel ezután egy másikat, ami a damaszkuszi helytartó kivégzésével végződött 1424 januárjában.
Janíbak 1423-ban megszökött meg alexandriai fogságából, és egy ideig Kairóban rejtőzött, komoly nyugtalanságot okozva a szultánnak, aki ekkor több előkelő mamlúkot is bebörtönzött vagy büntetett meg másképp.
[szerkesztés] Diadal a Földközi-tengeren
Röviddel Barszbáj trónra lépését követően ciprusi latin kalózok fogtak el Alexandria közelében egy értékes árukat szállító muszlim kereskedőhajót, ám megtorlás helyett a szíriai lázadások miatt a szultán kénytelen volt megelégedni azzal, hogy több emírt telepített a tengerparti városokba, hogy figyeljék az ottani eseményeket. 1424 júniusában Damietta mellett két kalmárt raboltak el a keresztény kalózok. Barszbáj ezúttal lecsapott: elkoboztatta az alexandriai, damiettai és szíriai frank kereskedők vagyonát, és váltságdíj megfizetéséig őket magukat is bebörtönözték – az intézkedés kedvezőtlenül érintette a birodalom gazdaságát, ezért tiltakoztak is ellene a kincstárat felügyelő hivatalnokok. A szultán rövidesen megtalálta a helyes megoldást: 1424 augusztusában Janus király által uralt Ciprus ellen indított egy kisebb hajóhadat.
A flotta zsákmánnyal és rabokkal tért haza Limaszolból, miután Famaguszta genovai kormányzójától segítséget és útmutatást kaptak. A sikeren felbuzdulva Búlákban állami hajógyárat létesítettek, a Nílus-delta keleti részén haladó útvonal védelmére pedig Tína városában erődöt létesítettek. 1425 nyarán újabb expedíció indult, amely Tripoliban egyesült a szíriai erősítéssel, majd ismét Famaguszta felé indult. A genovai helytartó tájékoztatta a muszlimokat Janus király előkészületeiről, hogy ellenálljon nekik, így a két tengeri és egy szárazföldi összecsapásból győzedelmesen kerültek ki. Amikor azonban elterjedt a hír, hogy Janus nagy sereggel közeledik, az egyiptomi hajóhad jobbnak látta hazatérni szép zsákmányával.
1426-ban megindult a harmadik hadjárat Ciprus ellen. A Búlákból Damietta és Alexandria érintésével induló flotta, miután Rasíd (Rosette) mellett összecsapott négy frank hajóval, ezúttal szíriai kitérő nélkül egyenesen Limaszolra támadt, amit július 3-án elfoglalt, majd a muszlimok megindultak a főváros, Nicosia felé. Az egyiptomi hadsereg szervezetlenül, felkészületlenül vonult északra, nem számítva komolyabb ellenállásra, ám július 7-én Khirokitiánál lerohanta őket Janus serege. A muszlimok nagy része meg sem érkezett a csatatérre, amikor a mártíromságra készülő elit mamlúkok lerohanták a túlerőben lévő keresztényeket, és végül váratlan módon megfutamították őket. Janus királyt fogságba ejtették, majd akadály nélkül bevonultak Nicosiába, kifosztották a várost, végül július 18-án visszaindultak Egyiptomba. Győzelmük örömére augusztus 3-án valóságos diadalmenetet tarthattak a kairói fellegvárba.
Janust tíz hónapnyi megalázó fogság után engedték szabadon nagy váltságdíj és évi adófizetés fejében. Ciprust sikerült vazallussá süllyeszteni, és ez nem csak ideiglenes eredmény volt: 1432-ben Kairó támogatásával ültették trónra Nicosiában az elhunyt Janus fiát, II. Jánost, akit a szultán egy libériával is megakadályozott. A ciprusi siker a rhodoszi johannitákat is megelőző közeledésre késztette.
[szerkesztés] A kereskedelem megerősítése
A Fekete-tenger felől érkező rabszolgákat leszámítva Egyiptom legfontosabb importcikkei a különféle indiai és kínai fűszerek és luxuscikkek voltak, amelyek hagyományosan Áden kikötőjébe érkeztek, amely a jemeni imám felügyelete alatt állt. Barszbájnak azonban kiváló lehetősége kínálkozott a profit megszerzésére, mivel a jemeni uralkodó, an-Nászir Ahmad jelentősen megemelte a kereskedőkre kirótt terheket.
A mamlúk uralkodó, aki a névleges védnökség mellett erősebben akarta felügyelni a Hidzsázt, kettős feladatot bízott seregeire, akik 1425-ben szálltak partra a Vörös-tenger túlpartján: térítsék hűségére a mekkai sarífot, a megbízhatatlan Haszan ibn Adzslánt, és szállják meg a szent város kikötőjét, Dzsiddát. A sereggel hivatalnokok is érkeztek, akik megkezdték a keletről érkezett hajók jemeninél mértékletesebb vámolását. Bár a vám megosztása több konfliktushoz vezetett a saríf és a szultán között, a dzsiddai kikötő rövid időn belül magához vonzotta a keleti tengeri kereskedelem forgalmának zömét: 1432-ben még kínai dzsunkák is megjelentek itt áruikkal.
Az állam hasznát mindenek felett szeme előtt tartó szultán 1428/1429-ben még arra is hajlandó volt, hogy a keleti kereskedelmet addig kizárólagosan ellenőrző Kárimí kereskedőházat megrövidítve a legfontosabb termék, a bors kereskedelmére állami monopóliumot vessen ki, és központilag szabályozza eladási árát és eladható mennyiségét. A hazai és velencei kereskedők egyaránt nehezményezték a lépést.
[szerkesztés] Sáh Ruh
1435-ben a szultán levelet kapott, amelyben feddésben részesült kereskedelmi politikája miatt. A levél szerzője Timur Lenk fia és örököse, a Herátból Perzsia nagy része felett uralkodó Sáh Ruh volt. Timur 1400–1401 fordulóján súlyos vereséget mért a mamlúkokra Szíriában, és most fia békésebb módon kívánta befolyását megerősíteni a Közel-Keleten. Már évek óta követelte a szultántól követei útján azt a szent városok feletti befolyást jelző jogot, hogy ő küldhesse a kiszvát, a Kábát burkoló díszes szövetet Mekkába. Barszbáj ennek az I. Bajbarsz óta gyakorolt jognak az átadására nem volt hajlandó, és 1434-ben a korábbi lekezelő magatartás helyett váratlanul ünnepélyes keretek között próbálta rendezni az ügyet. A szultán a fellegvár bíráskodásra szolgáló termében (dár al-adl, „az igazságosság háza”) fogadta a teljes udvar jelenlétében a követet, Mohamed próféta egyik leszármazottját, aki átadta neki Sáh Ruh levelét, melyben kijelentette, hogy ő megesküdött a kiszva elküldésére. A szultán erre kikérte a négy madzhab főbíróinak véleményét, és a hanafita a többiek hallgatólagos beleegyezése mellett semmisnek nyilvánította az esküt. Barszbáj egyúttal ajánlotta, hogy ha Sáh Ruh jótékonykodni akar, adja el az elkészített hatalmas kiszvát, és az árát ossza szét a mekkai szegények között. A feszültségek ezzel természetesen nem értek véget.
A timurida uralkodó nem csak diplomáciai eszközökkel gyakorolt nyomást Kairóra. Bár al-Muajjad Sajh megszilárdította a mamlúk befolyást Elbisztán és Kilikia területén, az anatóliai térségben vészesen megerősödött Sáh Ruh befolyása. 1435 augusztusa és szeptembere folyamán a Timurtól elszenvedett vereségből nemrég kilábalt Oszmán Birodalom, Karamán, az elbisztáni dulkadrida emírség és a Dijár Bakr központú Ak-Kojonlut vezető Kara Jülük Oszmán egyaránt behódolt Sáh Ruhnak, elfogadván annak ajánlatát, hogy „helytartói” legyenek. 1436 januárjában Kairóba is megérkezett Sáh Ruh követe, hogy nemeslelkűen a szultánt is helytartóvá alacsonyítsa le. Barszbáj az ajánlaton úgy feldühödött, hogy a timurida uralkodótól kapott palástját szétszaggatta, a követet pedig felpofoztatta és egy lóitatóba nyomatta, hogy az majdnem megfulladt.
[szerkesztés] Anatóliai harcok
Nem Sáh Ruh – egyébként háborúba nem torkolló – térnyerése volt az egyetlen, mamlúkokat nyugtalanító probléma Kis-Ázsia földjén. A hatalomból kiszorított Janíbak hosszú idő múltán Szírián keresztül Anatóliába vonult, és 1435 májusában Tokatban bukkant fel. Rövidesen az Ak-Kojonlu egy részét maga mellé tudta állítani, ám őket Kara Jülük visszahívta Sáh Ruh parancsára, hogy felvegyék a harcot a rivális síita Kara-Kojunlu törzsszövetséggel. Az összecsapásban Kara Jülük is odaveszett. Janíbak így kénytelen volt a dulkadrida Nászir ad-Dín Mehmed egyik fiának támogatásával megelégedni, ő azonban Malatya ostrománál elfogta és Elbisztánba hurcolta. Barszbáj diplomatái kérték Janíbak kiadatását, ám Nászir ad-Dín erre nem volt hajlandó – Sáh Ruh nyomására hivatkozva 1436 januárjában dolgukvégezetlenül küldte vissza a mamlúk követeket.
Az emír azonban hazudott: igazából a maga oldalára akarta állítani Janíbakot, hogy garantálja a függetlenségét Kairótól. Rövidesen szabadon is engedte foglyát, mire Barszbáj hadsereget küldött északra. Elbisztáni portyákat követően az 1436. július 10-én Ajntábnál vívott ütközet egyiptomi győzelemmel végződött, de Janíbak elmenekült. 1437-ben egy Maaras környéki portyán Mehmed és szövetségese összeveszett, mire Janíbak a Kara Jülük fiai között felosztott Ak-Kojonlunál keresett segítséget – sikertelenül. A törökök elárulták, és kiadták az aleppói kormányzónak. 1437. október 27-én halt meg fogságban, fejét körbehordozták a birodalomban elrettentésül.
[szerkesztés] Halála, utódlása
Mint minden sikeres mamlúk uralkodó, Barszbáj is csak egy téren vallott kudarcot: nem tudott dinasztiát alapítani. 1438 júniusában hunyt el, hosszú, hat hónapos betegséget követően. Néhány héttel halála előtt tizennégy esztendős fiát, Júszufot jelölte ki örököséül a kalifa, a főbírók és az előkelőségek jelenlétében. Az ünnepélyes bejelentésnek ugyanannyi haszna volt, mint minden korábbi, hasonló aktusnak: a kiskorú al-Azíz Júszufot hónapokon belül letették, és ismét Barkúk egy mamlúkja, Dzsakmak (Csakmak) vette át a hatalmat.
[szerkesztés] Források
- P. M. Holt: The Age of the Crusades. The near East from the Eleventh Century to 1517
