Tisza Kálmán

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Rusz Károly metszete

Tisza Kálmán, borosjenői (Geszt, 1830. december 16. – Budapest, 1902. március 23.) politikus, miniszterelnök, nagybirtokos, az MTA tagja.

Tartalomjegyzék

1 Életpályája
2 Kormányfőként
3 Forrás
4 Irodalom

[szerkesztés] Életpályája

Tisza Lajos bihari adminisztrátor fia, Tisza István apja volt. 1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumában segédfogalmazóként dolgozott. A Honvédelmi Bizottmánnyal Debrecenbe költözött. A szabadságharc leverése után másfél évre külföldre emigrált. Határozottan fellépett az 1859. szeptember 1-jei pátens protestáns autonómiát veszélyeztető intézkedései, majd a magyar törvényhozást a birodalmi tanácsnak alárendelő októberi diploma ellen is, és ezzel mint az alkotmányosság védelmezője nagy népszerűségre tett szert. 1860-ban visszautasította Bihar vármegye főispáni tisztjét, 1861-ben viszont már képviselőházi alelnök volt az országgyűlésen. A Teleki László-vezette határozati párthoz tartozott, majd amikor Teleki, aki történetesen Tisza nagybátyja is volt, öngyilkos lett, Tisza vette át rövid időre a párt irányítását. 1865-től tíz évig ő és Ghyczy Kálmán voltak a „balközép” vezérei. Ellenezte a deáki kiegyezést, 1868. április 2-án pártjával kiadták az úgynevezett bihari programot, amely állást foglalt a közös minisztériumokkal és delegációkkal szemben. Célként az önálló magyar hadsereget, pénzügyi és kereskedelmi rendszert jelölték meg. A párt szavazóit a 48-asoktól szerezte, így jelentősége megnőtt.

1875. március 1-jén elfogadták a status quót, az adott közjogi berendezkedést, és a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrejött a Szabadelvű Párt, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül. Az új hatalomkoncentráció bázisa az arisztokrácia és a középnemesi nagy- és középbirtokosok, valamint a nagytőkések voltak. Tisza maga 1875. március 2. és október 20. között a Wenckheim-kormány belügyminisztere, 1875. október 20. és 1887. február 11. között miniszterelnök-belügyminiszter, 1887. február 11. és 1890. március 13. között miniszterelnök volt. Közben rövid ideig volt pénzügyminiszter és király személye körüli miniszter is.

[szerkesztés] Kormányfőként

Kormányzása idején pártja nagyon megerősödött, parlamenti hegemóniára tett szert. Ebben nagy szerepe volt Tisza ügyes politikai manővereinek, a párt frakciói közötti kompromisszumok taktikus kimunkálásának, személyi tekintélyének, és az úgynevezett mamelukoknak (a Tisza személyétől függő képviselők nagy tömege). Az 1867-es Kiegyezéshez mindvégig tartotta magát, az ő idejére esik az új dualista államberendezkedés megerősődése. 1878-ban már kedvezőtlennebb feltételekkel újította meg a gazdasági kiegyezést Ausztriával. Támogatta Andrássy Gyula külügyminisztert Bosznia bekebelezésében és a hármas szövetség létrehozásában.

Borsos József felvétele (1865 körül)

A feudális maradványok felszámolása és a modern polgári államszervezet és -működés kialakítása is politikai prioritás lett, ugyanakkor kiállt a hatalom megvédése mellett a szerveződő tömegmozgalmaktól. Új törvényt alkottak a törvényhatóságok és községek jogállásáról, megszervezték az állami számvevőszéket és az adóadminisztráció korszerűbb formáját, felállították a csendőrséget és Budapesten az államrendőrséget. Jelentős volt a büntető törvénykönyv (Csemegi-kódex) és a Trefort Ágoston-féle iskolatörvények megalkotása is. Ekkor jöttek létre a kapitalitzmus intézményes és jogi keretei (állami ipartámogatás, hitelszabályozások, Magyar Államvasutak).

Nemzetiségi politikája a magyarorsításban foglalható össze, kísérletet tett a nemzetiségek kiszorítására a poltikai életből és a közigazgatásból. Iskolatörvényei is ebbe az irányba mutattak.

Ellentmondásos kormányzása, sok szövetségesének korruptsága és 1889. évi véderő-törvényjavalsta, amely – az újoncállítás korlátozásán keresztül szuverenitásvesztést jelentett volna – annyira aláásták tekintélyét, hogy a kitörő utcai tüntetések és a nagy elégedetlenség miatt távoznia kellett (bár azt a látszatot keltette, mintha az udvar mondatta volna le az emigrációban lévő Kossuth Lajos magyar állampolgársága miatti kiállásáért. A továbbiakban is pártja vezetői közé tartozott.

Politikai körökben ,,Generális"-ként emlegették.

[szerkesztés] Forrás

Magyar Életrajzi Lexikon

[szerkesztés] Irodalom

Gratz Gusztáv: Modern magyar államférfiak. Tisza Kálmán In. Huszadik Század (1902)
Vécsey Tamás: Tisza Kálmán (Celldömölk, 1931)
M. Kondor Viktória: Az 1875-ös pártfúzió In. Értekezések a történettudomány köréből (Budapest, 1959)
Magyarország története III. (Budapest, 1964)
Mikszáth Kálmán: Az én kortársaim (Budapest, 1904)