Monda
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A monda epikus népköltészeti műfaj, amely valamely valós jelenséghez kapcsolódik, de csodás elemekkel beszél keletkezéséről, az illető helyhez, személyhez, jelenséghez fűződő hiedelmekről. A szó a nyelvújítás korában keletkezett, a mendemonda ikerszóból vonták el, korábban a 17. században már használták a monda-monda kifejezést költött történet értelemben. A népnyelv azonban nem jelölte meg konrétan a műfajt, igaz történetet, históriát, régiséget emlegettek. Hasonló a helyzet más európai nyelvekben is, az angol és a francia legendának nevezi a mondákat.
Elsősorban történeti hagyományokat dolgoz föl a kultúrközösség hőskorából. Egyfelől a mítosszal, másfelől a mesével rokon. Verses és prózai egyaránt lehet. Fő csoportjai a hiedelemmondák (pl. a halálról), a történeti mondák (pl. királyokról), eredetmagyarázó mondák. Gyakoriak a vándormondák. A különböző nemzetek mondakincsét a 19. században kezdték el gyűjteni, feldolgozni, esetenként kiegészíteni.
Mint műfaji megjelölést először a mesével párhuzamban kezdték alkalmazni. A Grimm testvérek meghatározása szerint a mese költőibb, a monda történetibb. A későbbi definíciók formai, stilisztikai, funkcionális szempontokon nyugszanak. A mondák rövidebbek a meséknél, a nép igaznak tartja őket, előadásuk tárgyilagosabb.
Két fő csoportjuk van [1]: történeti és helyi monda. A történeti mondákban az emberi hősön van a hangsúly, helyi mondák természeti jelenségek, földrajzi képződmények leírására tesznek kísérletet. Az újabb csoportosírások különböző szempontokból indulnak ki:
- kisebb csoportnál ismert monda - széles körben elterjedt vándormonda
- társadalmi fejlődés korábbi szakaszában keletkező mondák (többnyire hősmondák) - újkori mondák[2]
Tartalom szerint megkülönböztetik:
- eredetmagyarázó mondák
- történeti mondák
- kultúrtörténeti mondák
- ezen belül helyi mondák
- hiedelemmondák
- ezen belül halászmondák és kísértetmondák
- vallásos mondák
- a legendák egy része is mondának mondható
A modern mondakutatás megkülönböztette a mondalakulás különböző szakaszait: közlés → memorat → fabulat. E téren különösen fontos C. W. von Sydow munkássága. Von Sydow megkísérelte továbbá különválasztani azokat a történeteket, melyek csak formájukban utánozzák a mondákat (álhiedelemmonda).
A magyar mondakincset leginkább Vörösmarty, Arany, Jókai, Mikszáth, Krúdy használta föl. Benedek Elek állította össze a legteljesebb és legismertebb magyar mondagyűjteményt.
[szerkesztés] Forrás
[szerkesztés] Irodalom
- Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethnographia[3], 1923–26)
- Brüder Grimm: Deutsche Sagen (München, 1965)
- Ferenczi Imre: Történelem, szájhagyomány, mondahagyomány (Ethnographia, 1966)
- Dömötör Tekla: A mondakutatók nemzetközi értekezlete Budapesten (Ethnographia, 1964)
- Voigt Vilmos: A mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez (Ethnographia, 1965)
[szerkesztés] Jegyzetek
- ^ A Grimm fivérek meghatározása szerint, ezt a meghatározást Solymossy Sándor fejlesztette tovább.
- ^ ez a felosztás Európára vonatkozik
- ^ A Magyar Néprajzi Társaság folyóirata