Konsztantyin Pavlovics Romanov orosz nagyherceg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Konsztantyin Pavlovics nagyherceg
Konsztantyin Pavlovics
Született:
1779. április 27. Carszkoje Szelo; Orosz Birodalom
Meghalt:
1831. június 27. (52 évesen) Vicjebszk; Fehéroroszország

Konsztantyin Pavlovics nagyherceg (oroszul: Вели́кий князь Константи́н Па́влович Рома́нов; Carszkoje Szelo, 1779. április 27. – Vicjebszk, 1831. június 27.) orosz nagyherceg, I. Pál cár második fia. Oroszország trónörököse 1824-ig, amikor lemondott trónigényéről; 1814-től kezdve egészen haláláig Lengyelország alkirálya. Bár sohasem volt megkoronázva, szokták úgy is emlegetni, mint „I. Konsztantyin cárt”.

[szerkesztés] Élete

[szerkesztés] Fiatalkora

Konsztantyin Pál cárevics és Marija Fjodorovna második fia volt. Születésekor édesapja még nem volt cár, a trónon Konsztantyin nagymamája, II. (Nagy) Katalin ült. Konsztantyin nagyon hasonlított az apjához, mind külsőleg, mind belsőleg.

Konsztantyin és bátyja, Sándor nevelését II. Katalin felügyelte. A legfőbb nevelő Nyikolaj Ivanovics Szaltikov gróf volt, aki ténylegesen nem tanította a gyerekeket, és csak egészen kivételes alkalmakkor szólt bele oktatásukba. A fiúkra a legnagyobb benyomást Cesar La Harpe tette, aki 1783-tól egészen 1795-ig tanította őket.

Bátyjához hasonlóan Konsztantyinnak is Katalin cárnő választott feleséget, Juliána szász-koburg-saalfeldi hercegnő személyében. A pár 1796. február 26-án, Szentpéterváron kelt egybe, Juliána pedig felvette az „Anna Fjodorovna” nevet. A házasság boldogtalan volt, 1801-ben Anna visszament Németországba. 1814-ben Konsztantyin megpróbálta hazacsábítani a nagyhercegnét, Anna azonban makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy többé nem akar orosz földre lépni. A nagyherceg ezek után többször nem kísérelte meg felesége hazahívását, és 1820. március 20-án hivatalosan is kimondták válásukat.

[szerkesztés] Karrierje

Konsztantyin nagyherceg

A bassignanói csatát Konsztantyin hibájából vesztették el az oroszok, de a nagyherceg ugyanakkor nagy bátorságáról is tanúságot tett, így I. Pál őt tette meg cárevicsnek (azaz trónörökösnek), nem véve figyelembe az törvényt, mely szerint a legidősebb fiúgyermek örökli a trónt. Pál valószínűleg nem bízott meg elsőszülött fiában, Sándorban. Konsztantyint azonban nem érdekelte a trón (bátyja, Sándor lett a cár apjuk halála után, I. Sándor néven); ő csak a hadseregnek élt. Mint a hadsereg egyik tisztjének, részben őt terhelte a felelősség az 1805-ben, I. Napóleon ellen elvesztett austerlitzi csatáért.

A tilsiti békekötés után Konsztantyin Napóleon nagy csodálója és az orosz-francia szövetség egyik lelkes támogatója lett. A nagyherceg emiatt elvesztette bátyja, a cár bizalmát, de Konsztantyin felfogása hamar megváltozott. Amikor Napóleon 1812-ben megtámadta Oroszországot, a franciák ellen fordult, és Mihail Illarionovics Kutuzovot, a győztes orosz seregek főparancsnokát tekintette példaképének.

Konsztantyin legfontosabb politikai szerepét akkor kapta, amikor bátyja kinevezte őt Lengyelország alkirályának. Feladata volt a militarizálás és a lázadók kordában tartása. Konsztantyin lett a lengyel hadsereg főparancsnoka (bár ténylegesen nem ő irányította a hadsereget), amihez később csatlakoztatták Litvánia seregeit és azokét az orosz területekét, amelyek eredetileg a Lengyel-litván Közösséghez tartoztak.

Konsztantyin megerősítette a titkosrendőrséget (Ohrana) és elfojtotta a lengyel zavargásokat, valamint próbálta kiirtani a liberalizmus eszméjét. A nagyherceg a lengyel tisztek és hivatalnokok helyébe oroszokat állított, lenézően és sértően viselkedett a beosztottjaival szemben, így nem örvendett nagy népszerűségnek emberei körében. Konsztantyin ráadásul gyakran semmibe vette az alkotmányt, ezáltal szembekerült a lengyel parlamenttel. A nagyherceg Lengyelországban általános utálatnak örvendett, a katonaság és a nép körében egyaránt. A lengyel irodalomban és történelemben despota, kegyetlen emberként jelenítik meg. A nagyherceg csak azután változtatott politikáján, hogy 1820. május 27-én feleségül vett egy lengyel grófnőt, Johanna Grudzińskát, miután elvált a feleségétől. Johanna a „Lowicz hercegnője” rangot kapta, de a házasság morganatikus volt, így Konsztantyinnak le kellett mondania cárevicsi címéről.

[szerkesztés] Trónöröklése

1825. december 1-jén meghalt I. Sándor, és nem volt gyermeke, így vagy Konsztantyin, vagy Miklós jöhetett szóba új uralkodóként. Konsztantyin azonban nem akarta elfoglalni a trónt, így Miklós lett Oroszország cárja.

1825. december 1-jén, néhány órával Miklós trónra lépése után a dekabristák lázadást robbantottak ki. Elfoglalták a Szenátus teret, alkotmányt követeltek, és Konsztantyint akarták megtenni cárnak. A felkelést ugyan leverték, de Miklós ettől kezdve gyanakvással tekintett fivérére, amin nem segített az sem, hogy eltérő terveik voltak Lengyelország kormányzásával kapcsolatban. Az 1828-1829-es orosz-török háború alkalmával a cár és Konsztantyin újabb összetűzésbe keveredtek; a lengyel hadsereg nem is vett részt a küzdelemben.

Az 1830-ban kitört lengyel felkelés meglepetésként érte Konsztantyint. Annak ellenére, hogy ekkor már a hatalom nem az ő kezében volt, lázadók mégis őt tekintették a fő ellenségüknek, és orvgyilkosságot kíséreltek meg ellene. Orosz földre menekült, de különös módon visszavágyódott a lengyel hadsereghez, és büszke volt a katonái győzelmeire és helytállására. Nem érte meg a forradalom leverését: 1831. június 27-én, Vicjebszkben meghalt kolerában.