Albert Kesselring
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Albert von Kesselring | ||
|---|---|---|
| 1885.november 30. - 1960.július.20. | ||
 |
||
| Beceneve | mosolygó Albert | |
| Született | Bayreuth, Németország | |
| Elhunyt | Bad Nauheim, NDK | |
| Nemzetisége |  német |
|
| Fegyvernem | Deutsches Heer (1904-1922) Reichswehr (1922-1933) Luftwaffe (1933-1945) |
|
| Szolgálati ideje | 1904-1945 | |
| Rangfokozata | Tábornagy | |
| Csatái | I. világháború II. világháború Lengyelország megszállása (1939) |
|
 |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. Részletek a cikk vitalapján. |
Albrecht von Kesselring (Bayreuth, 1885. november 30. – Bad Neuheim, 1960. július 16.) német tábornagy volt a második világháborúban. A náci Németország egyik legtehetségesebb, legrespektáltabb tábornoka volt, „mosolygó Albert” vagy „mosolygó Kesselring” volt a beceneve.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Gyerekkora
Albert Kesselring 1885. november 30-án született Bayreuthban, Karl Adolf Kesselring legkisebb fiaként. Apja szigorúan fogta gyermekeit, majdhogynem poroszos rendre szoktatta őket. Magányos, de nagyon szorgalmas gyerek volt. 1904-ben érettségizett, majd szülei elé állt azzal, hogy katona lesz.
[szerkesztés] Pályafutása a császári hadseregben
1904-ben került önkéntes tisztjelöltként a 2. bajor tüzérezredhez. 1906-ban végzett a müncheni Katonai Akadémián, és hadnagyként került vissza ezredéhez, mely ekkor Metzben állomásozott. Metzben lehetősége nyílt arra, hogy az 1870-1871-s porosz-francia háború közelebbi csatatereit személyesen bejárja. Metz lenyűgözte a fiatal tisztet, aki tovább folytatta tanulmányait: 1909-ben végzett a Tüzérségi és Műszaki Főiskolán. Szervezőkészségét és rátermettségét parancsnoka korán megfigyelte, és büszke volt az energikus tisztre, aki azonban még mindig nagyon tartózkodó volt. 1914-ben kinevezték ezredszárnysegédnek, ebben a pozícióban érte az első világháború kitörése. A háború első telét Flandriában töltötte, ahol megkapta a főhadnagyi rangot, és áthelyezték szárnysegédként az 1. bajor tüzérezredbe. 1915 márciusában előléptették századossá. Nyáron áthelyezték a Vogézekbe, ahol harcolt a véres Vimy Ridge-i harcokban. Az állóháborúban felértékelődött a tüzérség szerepe, erre Kesselring is rájött, azonban sejtette, hogy a háborút egymaga a tüzérség nem nyerheti meg. 1917 áprilisában az antant csapatok támadást indítottak a Vimy gerincről Arras irányába: az offenzíva sikeresnek bizonyult. Kesselring itt, mint a 3. bajor tüzérezred szárnysegédje hatalmas erőfeszítéssel szilárdította meg újra a német védelmet, és javította a katonák harci szellemét. Még 1917 novemberében a keleti frontra vezényelték, ahol a 2. bajor Landwehr hadosztály vezérkari tisztje volt – itt találkozott először a diplomáciai feladatokkal, valamint itt ismerkedett meg a kommunizmus eszméjével, ami később ellenérzést keltett benne. 1918-ban kezdődött tényleges vezérkari szolgálata, újra Flandriában. Részt vett a második marne-i csatában, a nyár folyamán látta, hogy a német katonák már nem motiválhatóak, belefásultak a háborúba, és előfordultak a parancsmegtagadások is. A háború során megkapta az II. és I. osztályú Vaskeresztet.
[szerkesztés] Pályája a Reichswehrben
A bajorországi forradalmat tanúságos eseménynek tartotta a későbbiekben: a kommunista felkelést végül is a félkatonai szervezet, a Freikorps verte le, melynek Kesselring is tagja volt. 1922-ben Berlinbe hívták, hogy résztvegyen a Reichswehr szervezésében. Később a titkos vezérkarba, a Truppenamtba is felvették. Itt került kapcsolatba először a légierővel. Munkatársai között ott volt az ejtőernyős hadviselés atyja, Kurt Student is. Kesselringet 1925-ben léptették elő őrnaggyá. 1928-ban javaslatot tett a repülésügyi főfelügyelőség létrehozására: javaslatát jóváhagyták, de a későbbi Luftwaffét csak öt év múlva hozták létre.
[szerkesztés] Pályafutása a légierőben
Hitler 1933-s hatalomrajutása után pozíciókat adott régi harcostársának, a korábbi remek pilótának, Hermann Göringnek, többek között ő lett a birodalmi légibiztos. Ezen feladatát nem végezte el mindig szakszerűen, így a légügyi minisztérium élére egy rátermett embert nevezett ki, aki képes lesz helyette is dolgozni: Erhard Milchet. Az időközben ezredessé előléptetett Kesselring kapta a főadminisztrátori pozíciót. Vezérkari főnöke, közvetlen felettese pedig Walther Wever tábornok lett. Wever Giulio Douhet elveit követte, így önálló szolgálattá fejlesztette ki a Luftwaffét. Wever 1936-os halála után Kesselring kapta a vezérkari főnöki pozíciót, és egyre többször került szembe a szintén tehetséges, de másképpen gondolkozó Erhard Milchhel. A megfelelő anyagi támogatásokért azonban Guderian ellen kellett harcolnia, aki a Panzertruppe szervezéséért volt felelős: Göring befolyása eldöntötte a vitát a Luftwaffe javára. Wever elképzeléseiben helyet kapott egy hadászati bombázó kifejlesztése, amelyet Kesselring a tábornok halála után nem váltott valóra (később, látva az angolszász bombázóerőket, egyik legnagyobb hibájának ismerte el ezt a lépést), ehelyett egy támogató légierő kifejlesztésébe kezdett. Kesselring javasolta, hogy a spanyol polgárháborúba Németország küldjön repülőegységeket, ez lett a híres-hírhedt Kondor légió. A polgárháborúban kipróbált Luftwaffe a támogató szerepkörben jelesre vizsgázott, bár hiányosságok még adódtak (megfelelő bombázó híján a Ju-52-sekből lapáttal szórta ki a bombákat a személyzet).
[szerkesztés] Légiflotta parancsnokként a II. világháborúban
1939. szeptember 1. az 1. Légiflotta élén érte a repülőtábornokot, akit Göring altábornaggyá léptetett elő, sőt, ebben az évben letette a pilótavizsgát is. A légiflotta feladata az volt, hogy a légi kapcsolatot fenntartsa Kelet-Poroszországgal, valamint biztosítsa a korridort megtámadó szárazföldi egységeket. Az első napon rossz időjárás fogadta őket, így rengeteg lengyel repülőgép maradt sértetlen, ám az elavult lengyel légierő később sem tudta a Luftwaffét érdemben veszélyeztetni. A hadjárat lejárta után Kesselring újra szervezői feladatkört kapott: ő szervezte meg az elfoglalt terület légvédelmét. A hadjárat után megkapta Vaskeresztjéhez a Lovagkeresztet. 1940 januárjában helyezték át a 2. Légiflotta élére, amely a május 10-én megindított támadás során támogatta a Belgiumot és Hollandiát lerohanó erőket. Rotterdamot az ő He-111-sei bombázták le a fegyverszünet aláírása után (kommunikációs probléma miatt az első hullámot már nem lehetett visszahívni). Az angol-francia evakuálást Dunkerque-nél nem sikerült megakadályozni: a szárazföldi csapatok Hitler parancsára álltak meg, a 2. Légiflottát pedig az időjárás hátráltatta. Tevékenységének eredményeképpen megkapta a marsallbotot.
[szerkesztés] Az angliai csata
Kesselring a légiflottát a calais-i partról irányította. Erdetileg a Seelöwe-hadművelethez nyújtottak volna előkészítést és később támogatást, ez a szerepkör a hadművelet elhalasztásával átértékelődött. Az angol és német légierő összecsapását az angolok nyerték meg, hatalmas veszteségek árán. Szeptember 15. után a németek már csak éjszakai bombázásokat hajtottak végre.
[szerkesztés] A keleti fronton
Az 1941. június 22-én kezdődött Barbarossa hadműveletben von Bock egységeit támogatta a 2. Légiflotta, amely már az első napon elsöprő légifölényt tudhatott magáénak. Kesselring felderítő repüléseket végzett, látogatásaival pedig bátorította a katonákat. 1941 őszén azonban a villámháború megállt. Kesselringet aggasztotta, hogy Göring állandóan a levegőből támadtatta Moszkvát, amelyet a szovjetek igen hevesen védtek. A december 7-i ellentámadást már nem láthatta: addigra Olaszországba helyezték át, az áthelyezési parancs mellé megkapta a Tölgyfalomb ékítményt Lovagkeresztje mellé.
[szerkesztés] A déli főparancsnok
Az olaszok a kinevezését idegenkedve fogadták, mivel az ő ellenőrzése alá került az afrikai német-olasz haderő, melyet korábban az olaszok felügyeltek. Diplomáciai érzékével a „mosolygós tábornok” azonban megbékítette a háborgó olaszokat, akiket Rommel egyszerűen semmibe vett. Első találkozása sem sikerült fényesre a „Sivatagi rókával”: Rommelt egy kényszerű visszavonulás közben látogatta meg, amit Rommel rosszul viselt, így feszült hangulatban folyt a társalgásuk. Kesselring Málta elfoglalását látta fontosnak, ezt Hitlernek is javasolta: a javaslatból haditerv lett, ami a Herkules fedőnevet kapta. Azonban Tobruk elfoglalása elsőbséget élvezett: így a hadművelet végrehajtását 1942. július 18-ra halasztották. Addigra a Luftwaffe és a Regia Aeronautica gépei tönkrebombázták Máltát, de a hadműveletet Rommel gyors előrenyomulásának köszönhetően lefújták.
Az el-alameini csatavesztés után a visszavonuló német katonákat az időközben megszállt Tunéziába vonta össze, ahol kiváló védekezést folytatott a partraszállás óta előrenyomuló és az Egyiptom felől közeledő szövetséges csapatok ellen. Az olaszok Líbia feladásán felháborodtak, Kesselring Tunézia átadásával szerelte le őket. A németek állásaik biztosítása érdekében néha támadásba mentek át: Rommel Afrikában a Kasserine-hágónál győzött utoljára, de Medenine-nél már csapatait visszaverték. A helyzet tarthatatlanná vált: 1943 májusára kiürítették Tunéziát: ezzel bezárult az afrikai front.
[szerkesztés] Az itáliai védekezés
1943. július 10-én a szövetségesek partraszálltak Szicíliában, ez volt a Husky-hadművelet. Kesselring számított az olasz egységekre, azonban azok tömegesen adták fel a harcot, így Kesselring Szicília evakuálása mellett döntött, amit egy hét alatt végre is hajtott. Ezért a tettéért a Tölgyfalombos Lovagkeresztjéhez megkapta a Kardokat. Olaszországi működését hátráltatta, hogy az olaszok a háborúból való kiugrást tervezték, melyet 1943. július 25-én meg is valósítottak. Kesselring ügyesen áthidalta a helyzetet, és törekedett a további jó viszonyra az olaszokkal: végül is sikerült velük fegyverszünetet kötni, valamint megállapodtak abban, hogy Rómát szabad várossá kell nyilvánítani. Ezen tevékenységét nehezítette, hogy szeptember 9-én kezdetét vette az Avalanche-hadművelet. Salernónál a partra szálló 5. amerikai hadsereget sikerült a parthoz szegezni, az angol egységek pedig lassan közeledtek Messina felől. A szövetségesek az utánpótlásukat egyre nagyobb ütemben szállították Itáliába, így Kesselring a visszavonulás mellett döntött, egy védelmi vonalat hozott létre, amely a Bernhardt-vonal volt, amit majdnem fél évnyi szívós harc után fel kellett adni, ezután a németek visszavonultak az egész Itáliát átszelő Gusztáv-vonalra. A 10. német hadsereg itt rendkívül keményen védekezett, az elkeseredett ellenállást csak egy partraszállással tudták megtörni a frontvonal mögött: ez volt az anziói partraszállás, amelyet 1944. január 22-én hajtottak végre. Hogy a szövetségeseket feltartóztassák, Rómát ki kellett ürítenie Kesselringnek, így a gyakorlatban is szabad várossá vált Róma. A Gusztáv-vonalat ezután fokozatosan kiürítették. A rendkívül heves harcok eredményeképpen megsemmisült a több, mint 1000 éves monte-cassinoi bencés apátság, ahová a tévhittel ellentétben egy német katona sem tehette be a lábát! A védelem Anziótól északra, a Cézár-vonalon szilárdult meg ismét. Kesselring azonban tartott attól, hogy a szövetségesek újra a front mögött terveznek egy partraszállást, így jelentős erőket kellett a hátországban hagynia. Az állásokat nem sikerült időben kiépíteni, ezért a védekezés itt meglehetősen kaotikusra sikerült: Kesselring parancsa ellenére a 10. hadsereget fedező egységek nem megfelelően harcoltak, így nehezen sikerült megoldani az evakuálást. Az itáliai front a Normandiai partraszállást követően már csak mellékhadszíntérként szolgált, és az eseményeket Kesselring megfelelően tudta kezelni. A növekvő partizántevékenységet keményen megtorolta. A csapatai ezután folyamatos visszavonulásban voltak, csak a Gót-vonalon tudták megszilárdítani pozíciójukat, amely azonban 1945 áprilisáig kitartott. Azonban az olasz front irányítását át kellett adnia von Vietinghoff vezérezredesnek: 1944. október 22-én balesetet szenvedett. Lábadozása három hónapig tartott. 1945 januárjában visszatért az olasz frontra, ám balesete után még nem épült fel teljesen, így a frontot sem tudta megfelelően irányítani. A remageni-híd elfoglalása után Hitler nyugati főparancsnoknak nevezte ki, ahol már tevőlegesen nem tudott intézkedni. Alig egy hétig volt nyugati főparancsnok: 1945. március 15-én amerikai hadifogságba esett.
[szerkesztés] Későbbi élete
1947 februárjában kezdődött meg pere, Velencében. Halálra ítélték, amelyet a közfelháborodás miatt életfogytiglanra változtattak. 1952-ben szabadult egészségi állapotára hivatkozva: gégerákja volt. A börtönből egy megtört ember került ki, aki csak árnyéka volt a „mosolygós tábornoknak”. 1953 és 1955 között írta meg két visszaemlékezését a világháborúról: Soldat bis zum letzten Tag-ot és Gedanken zum Zweiten Weltkrieg-et. 1960. július 20-án hunyt el Bad Neuheimben.
[szerkesztés] Magánélete
1911-ben érdekházasságot kötött Paula Keysslerrel, házasságuk csak Kesselring szabadulása után vált harmonikussá (az asszony 1957-ben hunyt el). Saját gyereke nem volt, másodunokatestvérének fiát fogadta örökbe: Rainer Kesselringet.
[szerkesztés] Forrás
Kenneth Macksey: Kesselring
[szerkesztés] Külső hivatkozások
|
|
|
|---|---|
|
Werner von Blomberg | Fedor von Bock | Walther von Brauchitsch | Ernst Busch | Hermann Göring | Robert Ritter von Greim | Wilhelm Keitel | Albert Kesselring | Ewald von Kleist | Günther von Kluge | Georg von Küchler | Wilhelm Ritter von Leeb | Wilhelm List | Erich von Manstein | Erhard Milch | Walter Model | Friedrich Paulus | Walther von Reichenau | Wolfram von Richthofen | Erwin Rommel | Gerd von Rundstedt | Ferdinand Schörner | Hugo Sperrle | Maximilian von Weichs | Erwin von Witzleben |
|
|
tiszteletbeli: Eduard von Böhm-Ermolli |
|
|
|
|
| A Vaskereszt lovagkeresztjének tölgyfalombokkal, kardokkal, brilliánsokkal tulajdonosai
|
||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
|
| A Vaskereszt lovagkeresztjének tölgyfalombokkal és kardokkal tulajdonosai
|
||
|---|---|---|
|
||
