Aineiasz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Aineiasz (latinosan: Aeneas), görög-római mitológiai alak. Ankhiszész dardániai királynak és Aphrodité istennőnek a fia volt. A trójai uralkodócsaláddal oldalági rokonságban állt, s csupán a nagy háború végén érkezett a trójaiak segítségére. Itt Hektór után a legsikeresebb és legtekintélyesebb vezér lett. A városba telepítette idős apját is, s feleségül vette Priamosz leányát, Kreuszát, akitől fia, Aszkaniosz született. Trója elestekor a hátán menekítette ki égő házából magatehetetlen apját, s ölében kisfiát; felesége eltűnt, s mikor később kereste, már csak a szellemével találkozott, amely megjósolta neki hosszú bolyongását, s útját az új hazába. A köré gyűlt trójai menekültek kis csoportjával húsz hajón elindult nyugat felé. a hosszú bolyongás tengeren és partokon sok mozzanatában Odüsszeusz élményeit idézi: küklópszok, Szkülla és Kharübdisz, istenek barmait vágják le, egy nő (ez esetben Dido) szerelme, az alvilágba száll le jóslatért, s mihelyst partot ér, azonnal keserves harcoknak néz elébe. Itáliában Latinus király a menekültek pártját fogja, s a leányát is Aineiaszhoz adta volna, ám annak korábbi vőlegénye, Turnus szövetséges népekből sereget szervezett a „betolakodók" ellen. Ugyan Aineiasz is lelt egy szövetségest (Euander), a harcokban mindkét oldalon sok kiváló hős lelte halálát (Pallas, Nisus, Euryalus, Camilla), végül maga Turnus egy Aineiasszal vívott párviadalban esett el. A hős végül feleségül vette Laviniát, a monda egy változata szerint tőle született Julius, a római Julius-nemzetség őse, s a latinok és a trójaiak összeolvadásából alakult ki a római nép.

Aineiasz alakja már az Iliászban is feltűnik, rettenthetetlen harcos, de egyben egyik szószólója is a görögökkel való kiegyezésnek. Homérosz az eposzában még úgy ír, hogy a város lerombolása után ő lett a megmaradt trójaiak új királya, arról, hogy nyugatra vándorolt csupán az i. e. 6. századtól olvasható egyre több történelmi és irodalmi híradás. Alakja szerepel Sztészikhorosz költeményeiben, Naevius: „A pun háború" című munkájában, valamint Ennius és Titus Livius történeti műveiben is. E munkák nyomán egyre határozottabban öltött alakot a trójai hős új arculata: a rómaiak ősatyja lett belőle. A gens Iulia által előszeretettel gondozott mítosz Julius Caesar korában politikai jelentőségre is szert tett: Caesar mint a gens Iulia tagja így a legendás hősön keresztül egészen Aphrodité (Venus) istennőig vezethette vissza a családfáját. E gondolatkör Augustus idejében sem veszített semmit jelentőségéből, hisz Augustus anyai ágon szintén a gens Iulia tagja volt. Vergilius, aki a császárnak és befolyásos hívének, Maecenasnak elkötelezettje volt, éppen az ő ösztönzésükre fogott Aeneis című, hatalmas jelentőségű eposza elkészítéséhez, melyben természetesen igen fontos szerepet játszik a leszármazás és az abból eredeztethető identitás. Az ő művében Aeneas „antihős”, aki kiválasztottságát sem szereti, az isteni küldetést (megfogyatkozott, menekülő népének új haza keresése) nem akarózik vállalnia, és az út minden állomásán kísérletet tesz rá, hogy végleg letegyenek a továbblépésről, és kijelentsék: révbe értek (így lesz például a „körülmények áldozata” Didó királynő Karthágójában, mert hát ő bárhol szívesen letelepedne). Ő népe „akarat ellenére” vezetője, sokkal nagyobb a hangsúly lelki fejlődésén (a küldetés mégis teljesítése, ahogyan okul a történtekből), mint vezetői erényein. Hangsúlyos a műben Aeneas „pietas”-a, ami a rómaiak számára kulcsfogalom, egyszerre jelent istenfélelmet, szülők iránti ragaszkodást, méltányosságot és azt is, hogy Aeneas az isteni küldetést végül mégis, állandó vonakodása ellenére is teljesíti, a népét új hazába vezeti, bár minden lépésnél erőteljes isteni noszogatásra szorul.

A középkorban ófrancia és német nyelven lovagi szellemben kelt új életre a történet (Heinrich von Veldeke), míg a barokk korban inkább travesztákat ihletett (Giambattista Lalli és Paul Scarron). A képzőművészeket a történetből leginkább az a mozzanat ihlette meg, amikor Aineiasz a hátán menekíti ki apját az égő Trójából, ezt mintegy ötven ókori vázakép ábrázolja, ezen kívül Raffaello Santi egy freskója, illetve Gian Lorenzo Bernini egy szoborcsoportja. Más tetteit az ókori vázafestményeken kívül Annibale Carracci, Jacopo Tintoretto, Ifjabb Pieter Brueghel, Peter Paul Rubens, Nicolas Poussin, Giambattista Tiepolo, Claude Lorrain és Joseph Mallord William Turner festményei mutatják be. Henry Purcell után Niccolò Jommelli, Baldassare Galuppi és Giacomo Puccini is írt operát „Dido és Aeneas" címen. Hector Berlioz e tárgyban komponált zenedrámájának címe: „A trójaiak".

A mű rövid tartalma: Karthágó királynõje, Dido nem tudja magát rászánni, hogy bevallja szerelmét, amely a menekülõ trójai királyfihoz, Aeneashoz fűzi. Udvarhölgye Belinda és az egész udvar azonban tisztán látja a helyzetet, és rábeszélik a királynõt: nyújtsa kezét Aeneasnak.

A boszorkányok elhatározzák, hogy a romlásba döntik Didót. Vihart idéznek fel, amely a vadászaton lévõ udvart szanaszét kergeti, majd egyikük Mercuriusként jelenik meg Aeaneas elõtt és figyelmezteti kötelességre: Tovább kell hajóznia Itália felé.

Karthágó kikötõjében Aeneas új útra készül; a boszorkányok örömujjongásban törnek ki. Didó szerelmi bánatában meghal.