A fekete macska
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A fekete macska egy 1843-ban írt novella Edgar Allan Poe tollából. A művet gyakran Az áruló szív című másik novellájának párjaként emlegetik, mert stílusuk hasonló. Mindkettő során a narrátor elkövet valamilyen szörnyű bűnt, amit horrorisztikus eszközökkel hajt végre. Mindkettő során precízen titkolja el a tettét, és a módszer sikerében bízva magát lebuktathatatlannak tartja, de a történet végén önhibájából, saját maga által közölt információk vezetik nyomra a hatóságokat. A kettő közül A fekete macska a kevésbé ismertebb, főleg nagyobb terjedelme miatt. Hosszúsága miatt azonban jobban van lehetőség a cselekmény részletezésére, az elkövetés módszerének és tettes lelkiállapotának leírására. A művet először a The Saturday Evening Post publikálta.
[szerkesztés] Cselekmény
 |
|
A novella kezdetén a narrátor az akasztófára vár. A halálos ítélet végrehajtása előtt elhatározza, hogy felfedi azt a bűnt, ami miatt bitófára küldték. Azt állítja,az egészről egy fekete macska tehet, aki „ a halálnál is veszedelmesebb és rémisztőbb”.
Ezután belekezd életének történetét részletezni. Mint mondja, az események megértéséhez ismernünk kell gyerekkorát. A narrátor közli, hogy mindig is rajongott az állatokért. Sok házikedvencet kapott szüleitől. Felnőttként is állatbarát maradt, és feleségével együtt – aki szintén rajongott a kisállatokért – sokat tartottak otthonukban. Közülük a kedvence Pluto nevű fekete macskája volt, aki a leghűségesebb állat volt, akit valaha látott. Egyik nap tornácán tűnt fel, és azóta elválaszthatatlanok voltak.
Később azonban megváltozott az író jelleme. Alkoholizmusa a legrosszabbat hozta ki belőle. Feleségével, barátaival agresszív volt, háziállataikat is elhanyagolta. Egyik este részegen hazatérve a macskát hívta magához. Az állat azonban – félve az egy ideje agresszív gazdájától – egy ideig kivárt, mielőtt odasomfordált. A narrátor dühösen felkapta őt a nyakánál fogva. Az állat, félve a lehetséges következményektől könnyedén megsebesítette gazdáját harapásával. A szerző szerint ekkor őt „démoni düh szállta meg”. Mellényéből elővette zsebkését, és kivájta a macska egyik szemét szemüregéből.
Ezután részletezi szégyenérzetét és keserűségét. Az önmarcangoló stílus kegyetlen cselekvéseivel párhuzamosan áthatja a regényt. Az állat, bár felépült ugyan, de soha többé nem mert közel menni gazdájéhoz. Üres szemürege állandóan emlékeztette őt arra, „milyen ördögivé is vált”. A teher alatt végül összeroppant, és hogy megszabaduljon lelkiismeretfurdalásától, egyik éjjel felakasztotta a macskát egy fára. A gyilkosság alatt szeme könnyekkel telt meg, de nem látott más kiutat.
A gyilkosság utáni reggel füstszagra ébredt. Körülnézve látta hogy háza lángokban áll. Ő és felesége éppen ki tudott menekülni belőle, de minden vagyona odalett. Ráadásként az elszenesedett romok között egy fehér, füstszerű macska óriási lenyomata jelent meg, mintegy dombornyomatként. Bár a tűzoltók biztosították hogy ez csak a füst csalóka játéka, képtelen volt kiverni a fejéből.
Az események továbbhaladtával alkoholizmusa elhatalmasodott rajta. Egész napokat töltött kocsmában, és bűnének terhe alatt roskadozott. A kocsmába az egyik alkalommal egy fekete macska somfordált be, akit – hogy enyhítse fájdalmát – magához édesgetett, és hazavitt. Felesége rögtön megszerette a jövevényt, aki szinte teljesen a mása volt egykori macskájának, Plutónak.
A reggeli fényben az író észrevette, hogy a macska egyszemű. Ezután az undorát a macska iránt csak fokozta, hogy az mindenhová követte őt, és gyakran elgáncsolta.
Ezután valamelyik nap felesége tűzifáért küldte. A pincébe vezető úton azonban a macska elgáncsolta. A narrátor dühe a végletekig fokozódott, és felkapott egy baltát, hogy eltegye a macskát láb alól. Ekkor azonban berontott felesége, és védelmezőn karjai közé vette az általa nagyon is kedvelt állatot. A szerző indulata erre a felesége ellen fordult, és a fejszével kettéhasította a nő koponyáját. A halott feleség teteme mellett döbbent csak rá mit tett – és hogy minderre szerinte az a gyűlölt macska kényszerítette.
Első dolga az volt, hogy a tetemet elrejtse, a pincébe való befalazás mellett döntött. Miután észrevehetetlenül elrejtette a hullát, végezni akart a macskával, de az minden jel szerint eltűnt.
Néhány nap múlva kihívta a nyomozókat, hogy bejelentse néhai felesége eltűnését. A sokadik házkutatás alkalmával a nyomozók mindent átvizsgáltak. Az önelégült és magabiztos szerző még jól sikerült munkájával is hencegett: „Nézzék, milyen jó építésű ez fal”, mondta számukra, és többször belerúgott abba. Erre egy vérfagyasztó sikoly hatolt bele a csendbe. A rendőrök habozás nélkül elkezdték bontani a falat a döbbenten álldogáló, magába roskadt narrátor mellett.
A téglák helyén megtalálták a holttestet, aminek a fején az egyszemű macska gubbasztott. Ő adta ki magából a szörnyű sikoltásszerű nyávogást, és leplezte le az írót. A mű a szerző felismerésével zárul: „A szörnyeteget is befalaztam a sírboltba!”
Itt a vége a cselekmény részletezésének![szerkesztés] Adaptációk
1934-ben Lugosi Béla és Boris Karloff főszereplésével filmre vitték a művet. 1941-ben egy másik is készült, Lugosi mellett Basil Rathbone színészi játékával. A művek eléggé szabadosan kezelték a történetet, akárcsak az 1934-es Maniac című film. A Terror meséi trilógia, ami 1962-ben került mozivászonra is feldolgozta középső epizódjában. Ez volt a leginkább történethű. Ezenkívül számos más, kevesebb jelentőségű film is készült a történetből.
A Horror mesterei televíziós sorozat hetedik részében került adásban. Az adaptáció során fél-önéletrajzi stílusban, a történetet elmondva készült, hitelesen követve a szöveget.
