Személyi kultusz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A személyi kultusz egy karizmatikus vezér, sok esetben államfő rajongásszerű, szolgai tisztelete. Bár ez a tisztelet sokakban őszintén is kialakulhat, a személyi kultuszt általában az adott ország tömegtájékoztatási eszközei, a kultúrpolitika, az oktatási rendszere gerjeszti, mintegy kikényszerítve a népből az áhítatot a vezető iránt. Ez abban mutatkozik meg, hogy iskolákat, utcákat, településeket neveznek el az adott személyről.

A kifejezést először Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkára használta az 1956-ban megrendezett huszadik pártkongresszuson, egy Sztálinról folytatott értekezés során. A személyi kultuszt általában a sztálinizimus egyik jellegzetességének tartják, de antikommunista kormányok esetében is megfigyelhető, például Hitler uralma alatt. Manapság jellemzője a kubai Fidel Castro és az észak-koreai Kim Dzsongil kormányzásának is. Ezenkívül a már meghalt Saparmyrat Nyýazownak, más néven Türkmenbaşynak is nagy kultusza van még Türkmenisztánban.

Létezik egy másik személyi kultusz is. Itt nem a hatalom "erőlteti rá" a személyi kultuszt az emberekre, hanem maguk csodálják az adott embert. Ilyen a 2005-ben meghalt II. János Pál pápa is. A mai napig kaphatóak az arcképével díszített pólók, poharak, órák.