Salamon ibn Gabriol
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Salamon ibn Gabriol, teljes nevén Salamon ben Jehuda ibn Gabriol; héberül: שלמה בן יהודה אבן גבירול, Shelomo ben Yehuda ibn Gvirol; arabul: أبو أيوب سليمان بن يحيى بن جبيرول, Abu Ayyūb Suleiman ibn Yahya ibn Jabirūl; latinul: Avicebron (Málaga, 1020 - Valencia, 1057) héber költő, filozófus.
Liturgiai költeményei mellett szerelmi és bordalai költeményei is népszerűek. Filozófiai és etikai írásai újplatonikus hatást mutatnak, fő műve, az Élet forrása népszerű volt a katolikus egyház és a középkori filozófusok körében.
[szerkesztés] A Pallas Nagy Lexikona szerint
Avicebron
A 13. század skolasztikusai avicebron Avencebrolnak nevezik a «Fonsvitae» (Élet forrása) c. híres filozofiai munka iróját, melyet sűrün idéznek, de melynek szerzőjéről semmit sem tudnak (arab irónok tartván). Csak ujabb időkben (1845) sikerült Munknak e rejtélyt megoldani. ismertette meg velünk magát a művet s szerzőjét aki azonos a hites héber költővel, Salamon ben Jehuda ibn Gabirollal. Ibn Gabirol (Gebirol) 1020 táján Malagában született s 1069-ben v. 1070-ben halt meg Valenciában. Vallási költeményein kivül, melyek a héber költészet gyöngyei, s ma is megvannak a héber liturgiában, egy erkölcsi munkát irt (Az erkölcsök megnemesítéséről). Főműve «Az élet forrása», melyet szerzője arab nyelven irt s a toledói Gundesalvi a XII. század közepe táján latinra fordított. a XIII. században egy héber filozofus Sem Tob ibn Felaquera nagy kivonatokat fordított belőle héberre; ezt találta meg Munk s később egy latin fordítás is megkerült 2 kéziratban. A mű úgy látszik kevés tetszésre talált héber körökben s csakhamar feledésbe merült, mégis befolyással volt a zsidó kabbalára, amint a Soharban kifejlődött. Zsidó gondolatok, aristotelikus s ujplatónikus elméletek olvadnak benne össze. Párbeszédben van irva; a tanuló kérdéseket intet a tanítóhoz, melyekre ez megfelel. A XIII. század skolasztikusai jól ismerik. Bámulatosan összevág azzal a panteizmussal, melyhez a XIII. sz. francia filozófusai, főleg Amalricus (l. o.), David de Dinant hajlottak. Albertus Magnus és Aquinoi Tamás cáfolgatják, Roger Bacon, Duns Scotus sokban megegyeznek vele, Giordano Bruno pedig a XVI században sűrün idézi s fölhasználja. A mű alapgondolata, hogy a szellemi szubstanciáknak is van anyaguk, tehát a testek és lelkek egyaránt anyagból és formából állanak. A teremtő s a látható világ közt kell, hogy közvetítő lények legyenek, mert a távolság köztük sokkal nagyobb, hogysem közvetetten kapcsolat állhasson faun köztük. Ily közvetítők az isteni akarat, mely az egész világot teremti s mozgatja (tehát ma az isteni ész, mint Aristotelés tanítja), továbbá az általános anyag s az általános forma, a világszellem, végre a természet. A testi világ a szelleminek képére alakult mindannak, ami látható, megvan analógiája a láthatatlanbán. Nehéz e filozofia elvont részleteiről itt képet! adni, de látni való, hogy elődjei közül Plotinosszal érintkezik, kit a szerző közvetetlenül nem ismert, de ki helyett az uj-platónikus filozofia néhány arab földolgozását, melyből a XII. század vége óta a skolasztikusok is merítettek, bizonyára olvasta, a későbbiek közül pedig David de Dinant közeledik hozzá, ki talán ismerte s Spinoza sem áll távol tőle, aki valószinüleg Avicebront magát nem olvasta. De aki a forma s anyag azonosságát tanítja, igen hasonlít ahhoz, aki a gondolkodást s kiterjedést azonosítja.
