Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
 |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. Részletek a cikk vitalapján. |
Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais (* 1732. január 24. – † 1799. május 18.), francia író, színműíró.
[szerkesztés] Élete
A kalandos életű kitűnő francia író, akinek vígjátékából a szövegkönyv készült, különös alakja az irodalomtörténetnek. Apja órásmester volt, aki fiát is erre a mesterségre fogta. Az ifjú órásmmester a muzsikáláshoz is kitűnően értett és e réven bejutott a francia király udvarába mint XV. Lajos leányainak zenetanítója. Később azonban gyanús vagyonkezelési ügyekbe bonyolódott: az a vád merült fel ellene, hogy megvesztegette bíráit.
Börtönbe zárták, s mikor kiszabadult, megírta híres emlékiratait, Emlékiratok (1774), melyekben egy velejéig romlott társadalom zülött, korrupt törvénykezését leplezte le. Az emlékirat óriási sikert hozott Beaumarchais számára, ő azonban a toll mellett sem tudott megmaradni. Hajósvállakozóként 20 vitorlása járta a tengert. Fegyvert szállított az amerikai szabadságharcosoknak, majd csatornázási spekulációba kezdett. A forradalom alatt a Közjóléti Bizottságot szolgálta, eközben beutazta Európát és rémregényekbe illő kalandokon ment át. Gúnyirata óriási sikere után írja első örökbecsű drámáját, A sevillai borbélyt (1775), melyet sikerben jóval felülmúlt az 1784-ben bemutatott Figaro házassága. Ezeknek a műveknek a sikerét már nem tudta megismételni további műveivel, mint A másik Tartuffe színjátékával vagy a Tarare operájával. Két híres darabja kipellengérezi az üresfejű, léha arisztokráciát; komédiái szellemi előjátékát jelentik a királyság megdöntésének. Vígjátékaival a műfaj megújítója, pergőbb cselekmény, élénkebb dialógusok, sziporkázó nyelv jellemzi műveit, melyek bizonyos tekintetben Diderot drámaelméletének igazolásai.
1775-ben írta meg a Sevillai borbély című vígjátékát, színpadra állítva Figarónak azóta halhatatlanná vált figuráját. 1778-ban jelentkezett a "Figaro házassága, vagy egy napi bolondság" című vígjátékával, melynek ugyancsak Figaro a hőse. A Sevillai borbély vígjátékból készült – 40 évvel később – Rossini operájának szövegkönyve.
Beaumarchais értékelése nehéz feladat elé állítja az utókort. Jelleme, munkássága, kiállása csupa éles ellentét. A bankügyletein szerzett tőkével nemesi rangot, udvari hivatalt vásárolt – ugyanakkor a legélesebb hangon ostorozza a kor hibáit, bűneit. Beaumarchais megírja a Sevillai borbélyt,amelyben a harácsoló polgár – Bartolo és Basilio – figurájával szemben még Almaviva grófot szerepelteti többé-kevésbé rokonszenves ellentétként. Csak a Figaro házassága-ban fejti ki véglegesen a feudális társadalomról, a főúri világról alkotott véleményét. A Figaro házassága-nak grófja már nem szerenádozó gavallér, a borbélymesterrel szövetségre lépő vidám trubadur, hanem komisz oligarcha.
Beaumarchais, a szerencselovag, aki hol milliós vagyonnal rendelkezik, hol koldusmódra, szökevényként csatangol Hamburg utcáin, Beaumarchais, a királyi udvar bennfentese és a királyi börtön lakója, nehezen meghatározható jellem, talányos arccal fordul felénk. Legtömörebben így foglalhatjuk össze jelentőségét: a polgári forradalom harcosa volt, aki mint Voltaire és Diderot tanítványa és szövetségese, a maró szatíra fegyverével küzdött a feudális kiváltságok s mindazon hatalmak ellen, amelyek a polgárvilág fejlődését, kialakulását és győzelmét akadályozták.
