Magyar ábécé
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A magyar ábécé a magyar nyelv írására használatos, 40 latin betűből áll:
A, Á, B, C, Cs, D, Dz, Dzs, E, É, F, G, Gy, H, I, Í, J, K, L, Ly, M, N, Ny, O, Ó, Ö, Ő, P, R, S, Sz, T, Ty, U, Ú, Ü, Ű, V, Z, Zs
Ismeretes továbbá az úgynevezett kiterjesztett magyar ábécé is, ami 44 betűs, mivel tartalmazza a Q, W, X, Y betűket is – melyek a magyar ábécében nevektől és idegen szavaktól eltekintve nem szerepelnek.
Betűrendbe rendezéskor a mássalhangzókat különállóknak kell tekinteni (azaz pl. a Czentár után következik a Csaba), de ez az elv igen gyakran sérül – főként a számítástechnika rohamos terjedésének köszönhetően –, és csak a szűkebb magyar ábécé szerint történik a rendezés. A magánhangzóknál a hosszú (azaz az ékezetes) betűket nem különböztetjük meg az alapbetűtől. Az Ö és Ü betűk viszont mindig különállónak tekintendők, és rendre az O és U után következnek.
A Q, W, X, Y betűket többnyire csak nevekben vagy idegen szavakban használjuk, az Y-nak kiejtés-módosító hatása van G, L, N, T betűk mellett.
A teljes magyar ábécében szereplő kettős (Cs, Dz, Gy, Ly, Ny, Sz, Ty, Zs) és hármas (Dzs) betűk nem választhatóak el.
[szerkesztés] Kapcsolódó cikkek
- A magyar nyelv betűinek kiejtéséről lásd az X-SAMPA Magyar nyelvhez című cikket!
- Egyéb, helyesírással kapcsolatos kérdésekről lásd a Magyar Helyesírás Szabályait a Wikisource-ban
- Magyar rovásírás
