Középkori spanyol hangeltolódás
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
| Spanyol nyelv |
|---|
| szerkeszt |
A középkori spanyol hangeltolódás (spanyolul: reajuste del sistema consonántico medieval) a kasztíliai spanyol nyelvben a 16–17. században végbement mássalhangzóváltozás volt, amely során létrejött a modern spanyol nyelv mássalhangzó-állománya. Ezt az átmeneti időszakot tekintjük nyelvtörténetileg középspanyol korszaknak, amely egyben a klasszikus spanyol irodalom felvirágzásának kora (Siglos de Oro, az ’aranyszázadok’). A hangváltozás főként a réshangokat, „sziszegő” mássalhangzókat érintette, és valószínűleg már a 15. század derekán elkezdődött.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Fonetikai leírás
A óspanyol nyelvben, amelyet a 15. század végéig beszéltek, a következő három pár sziszegőhang létezett, zöngés–zöngétlen fonológiai szembenállással:
- két dentális zár-réshang (affrikáta), zöngétlen és zöngés: /ʦ/ és /ʣ/ (előbbi a magyar c-nek, utóbbi a magyar dz-nek felel meg), írásban ç és z volt;
- két apikoalveoláris (emelt nyelvheggyel ejtett) réshang, zöngétlen és zöngés: /s/ és /z/, utóbbi csak magánhangzók között állhatott és az -s- jelölte, míg az előbbit magánhangzók között az -ss-;
- két prepalatális (posztalveoláris) réshang, zöngétlen és zöngés: /ʃ/ és /ʒ/ (előbbi a magyar s, utóbbi a magyar zs hangnak felel meg), írásban x, illetve j vagy (e, i előtt) g.
A 16–17. században egy hangtani változás zajlott le, amely az alábbi három főbb szakaszban foglalható össze:
- Eltűnt a zöngés/zöngétlen megkülönböztetés a zöngétlen hangok javára, így a fonémák száma hatról háromra csökkent: /ʦ/, /s/ és /ʃ/.
- A dentális zár-réshang /ʦ/ elvesztette a zárhangot és először dentális réshanggá alakult (magyar sz); majd az északi spanyolországi nyelvjárásokban zöngétlen interdentálissá /θ/ fejlődött, illetve az /s/ hanggal olvadt össze a déli, valamint a hispano-amerikai nyelvjárásokban, azaz a spanyol nyelvterület döntő kiterjedésű részén. Ez utóbbi jelenséget seseo névvel illeti a spanyol szakirodalom.
- A prepalatális (posztalveoláris) zöngétlen réshang /ʃ/ képzési helye hátrébb tolódott (velarizálódott). Ennek eredményeképpen jött létre a modern spanyol /x/ fonéma (mint a pech szóban), amelyet a modern helyesírás jotával és – e, i előtt – g-vel jelöl. Feltételezések szerint az /ʃ/-ből először egy átmeneti hang, a [ç] alakult ki (kb. a magyar j és h közötti hang, amelyet a német ich, München szavakban ejtünk) – a latin-amerikai nyelvjárásokban ma is így ejtik e, i előtt a j/g-t –, majd ez tovább velarizálódott.
Az átalakulás szakaszait a következő táblázatban foglaljuk össze:
| Óspanyol | Középspanyol | Modern spanyol | Íráskép | |
|---|---|---|---|---|
| zöngétlen | zöngés | |||
| /ʃ/ | /ʒ/ | [ʃ] > [ç] | /x/ | ge, gi, j |
| /s/ | /z/ | [ʂ] | /s/ | s |
| /ʦ/ | /ʣ/ | [ʦ] > [s] | /s/, /θ/ | ce, ci, z |
A fenti hangváltozások lezajlásával jött létre a modern spanyol mássalhangzórendszer, amely miatt a spanyol jellegzetesen eltér a többi újlatin nyelvtől. Szintén sajátos átalakulás a spanyolban a latin szókezdő f- először [h]-vá alakulása, majd elvesztése. Az előbbi már jóval korábban végbemehetett, azonban az utóbbi szintén ezen időszak kezdetére tehető. Egyes kutatók szerint a középkori spanyolban a latin f hangot már aspiráltan (esetleg labiális [φ]-ként) ejtették a kevésbé művelt rétegekben, amit később a helyesírás is tükrözni kezdett az f helyett h alkalmazásával, amely a kiejtésben fokozatosan eltűnt (mint ahogyan a latin eredetű h már a késői latinban elnémult). Valójában e helyesírásbeli változás megtörténte előttről nem lehet bizonyossággal tudni, hogy milyen lehetett az f kiejtése ([f~?φ~h]?). Bizonyos feltételezések szerint így a spanyol f újbóli megjelenése már késői középkori fejlemény, közvetlenül a latinból történő művelt szóátvételek útján.
[szerkesztés] A hangváltozás eredete
A fentiekben leírt mássalhangzó-átalakulások valódi okai tisztázatlanok. A hangváltozások tárgyalásakor azonban figyelembe kell venni, hogy ezek általában nem egyetlen ok miatt következnek be, hanem számos tényező együttes hatásának eredményei. Az előidéző okok között a nyelvészek megkülönböztetnek külső és belső hatásokat: egy konkrét eset vizsgálatakor mindkettővel számolni kell. Külső hatás lehet például a szubsztrátum, míg belső a beszélők egyszerűsítési szándéka, műveltségi szintje, stb.
A természetes fonetikai fejlődése során általában azok a beszédhangok tűnnek el, illetve egyenlítődnek ki, amelyek valódi fonológiai megkülönböztető szerepe igen csekély. Az óspanyolban minimális szópár létezett, amelyben a /ʦ/–/ʣ/ vagy /ś/–/ź/ hangpároknak, vagyis a zöngés–zöngétlen szembenállásnak jelentősége lett volna, így nem okozott kölünösebb problémát e megkülönböztetés eltűnése. Egyes nyelvészek szerint az elzöngétlenedés baszk adsztrátumnak köszönhető (mivel ez a nyelv nem ismeri a zöngés sziszegőhangokat), míg mások úgy vélik, hogy belső strukturális okai vannak az átalakulásnak, amelyeket alább részletezünk.
Ugyanakkor, tekintettel arra, hogy az /ś/ ejtése az /ʃ/-éhez közelített, nem volt elegendő akusztikai különbség a két hang között, aminek eredményeképpen a beszélek elkezdték eltúlozni az /ʃ/ kiejtését a nyelvet egyre hátrébb tolva, mígnem eljutottak először a [ç] hanghoz (német ich), majd a modern /x/ fonémához. Hasonló folyamat zajlott le a /ʦ/ frikativizálódása (réshanggá válása) után az északi nyelvjárásokban: az ebből keletkező dentális [s] hang (amely pontosan megegyezik a magyar sz ejtésmódjával) így ugyanis akusztikailag alig megkülönböztethetővé vált az eredetileg meglévő – a latin s, -ss- hangokból származó – apikoalveoláris (lágyan ejtett) [ś]-től; a probléma megoldására a beszélők előretolták a dentális [s] képzési helyét, aminek eredményeképpen létrejött a mai /θ/ fonéma. A déli nyelvjárások ugyanakkor a két hang semlegesítését választották, vagyis a latin ce-, ci-, ti’-ből eredő „kemény” (dentális), illetve az s, ss-ből származó „lágy” (apikoalveoláris) [ś] között a kiejtésben eltűnt a fonológiai megkülönböztetés, s ez az ejtésmód jutott el Hispano-Amerikába is; míg a kevésbé művelt andalúziai falusi beszélők között a két hang összekeveredéséből kialakult egy „selypítős” tájszólás is (ún. ceceo), amelyben a kétféle sz hang [θ]-ként valósult meg.
[szerkesztés] Lásd még
- A spanyol nyelv története
- Óspanyol nyelv
- Seseo
- Hangeltolódás
- A spanyol nyelv kiejtésének fonetikai átírása
[szerkesztés] Források
- Historia de la lengua española, Rafael Cano (coord.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2005. ISBN 8434482614.
- Manual de lingüística románica, José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (coords.), Ariel Lingüística, Barcelona, 2007. ISBN 9788434482685.
- Manual de dialectología hispánica. El Español de España, Manuel Alvar (director), Ariel Lingüística, Barcelona, 1996 & 2007.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- Real Academia Española (RAE) (spanyol nyelven)
- Linguaweb – spanyol–katalán nyelvészeti fórum (spanyol és katalán nyelven)
A spanyol világ portálja: összefoglaló, színes tartalomajánló lap
