Justh Zsigmond

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pallas Nagy Lexikonából való, ezért szövege és/vagy tartalma elavult lehet.
Segíts nekünk korszerű szócikké alakításában, majd távolítsd el ezt a sablont.

Justh Zsigmond (Puszta-Szentetornya, 1863. február 16. – Cannes, Franciaország, 1894. október 9.), magyar író

Budapesten kezdte tanulmányait és külföldi főiskolákon: Kielben, Zürichben, Párizsban folytatta és fejezte be. Eleinte nemzetgazdasági tanulmányokra készült, de Taine-nek, a világhírü francia esztetikusnak tanácsára a szépirodalomra adta magát.

Jelentékeny talentuma Párizs nagyvilági légkörében, a francia szépirodalmi áramlatok közvetlen hatása alatt fejlődött; általán kiterjedt baráti összeköttetései voltak a francia politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti világ kitűnőségeivel; négy telet töltött Párisban, hol a szalonok kedvelt látogatója volt, s szenttornyai kastélyában gyakran látta ő is vendégeül a hazai és külföldi szellemi élet számos nevezetes alakját.

Első művei: Páris elemei, Káprázatok (Budapest 1887); Művész-szerelem (regény, Budapest 1888); némikép egyénisége rovására éreztetik a nyugati, különösen a naturalisztikus hatást. Elemző erejével nemsokára az alföldi népélet felé fordult, melynek mai sajátszerü életét és tipikus alakjait nagy szeretettel rajzolta, igy a gányót, a nazarénust stb.

A puszta könyve (Budapest 1891); Gányó Julcsa (1893) s a Delelő sok eredeti impresszióval alkotott genreművek, J.-nak legjelesebb művei; tárgyuk népies, de tárgyalásuk nem naiv, hanem modern, analizáló, s érdemök, hogy a paraszt-társadalom erkölcsi oldalával és mélyebb kérdéseivel foglalkoznak.

Tervezett egy regényciklust A kiválás genezise címmel, melybe filozófiáját kivánta foglalni; ennek volt tagja a Gányó Julcsa és szintén 1893-ban megjelent Pénz legendája, mely utóbbi a magyar arisztokráciát festi, és utolsó regénye a Fuimus (megjelent: 1894.).

Tüdőbaja, mely ellen hol Olaszországba, hol Indiába, hol a francia Rivierára menekült, megölte; Szentetornyán temették el.

Érdekes és nem sikertelen kisérlete volt, hogy birtokán paraszt-színházat állított, melyben a néppel magyar népszínműveket, továbbá klasszikus drámákat, shakespere-i és moliere-i darabokat adatott elő; a betanítást maga vezette. Kora halála irodalmunkat egy nemes és finom s még fejlődésben levő szellemtől fosztotta meg, melyben azonban több volt az észlelő és elemző képesség, mint a művészi alkotó erő.

Nevét ma vasútmegálló őrzi: a Kiskunfélegyháza–Szentes–Orosháza-vasútvonalon Gádoros és Szentetornya között található Justhmajor megállóhely.