Juan del Encina

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Juan del Encina (írói név, változata: Juan del Enzina; családi név: Juan de Fermoselle) (Salamanca?, 1468. július 12. - León, 1529 vége, vagy 1530. január 14. előtt) spanyol költő, drámaíró

Egy salamancai varga fia volt, iskoláit szülővárosában végezte Antonio de Nebrija mellett. A salamancai katedrális fiúénekese, majd az egyetem hallgatója lett. Rövid ideig királyi szolgálatban állt Granadában, majd Fernando Álvarez de Toledo, Alba hercege szolgálatába lépett, akinek Alba de Tormes-i kastélyában mint udvari zenész és költő élt 1492 és 1499 közt. Ezután Rómába utazott, ahol rövidebb, hazájában tett látogatásaitól eltekintve csaknem húsz éven át élt, mint a pápai udvar zenésze. 1502-bin VI. Sándor pápa salamancai egyházi javadalmat juttatott neki, 1508-ban pedig II. Gyula pápa Málaga kanonokjává tette. 1519-ben szentelték pappá, s Jeruzsálembe utazott, hogy ott mondja el első miséjét. Utolsó éveit Leónban mint a katedrális perjele töltötte el.

1496-ban megjelent „Cancionero”-ja tanúsága szerint Alba de Tomes kastélyában még a hagyományos udvari költészet művelője volt: allegorikus költemények, szerelmes és tréfás alkalmi szerzemények mellett karácsonyi és húsvéti játékokat írt: „Eglogas de Navidad” (Karácsonyi eklogák, 1492) Vergilius eklogáinak spanyolra fordításával még Alba de Tomesban készült el. További költői fejlődésére olaszországban szerzett tapasztalatai voltak döntő hatással. A reneszánsz kori Róma új szelleme hatott színdarabírói művészetére is: darabjait először egy vaskos diáktréfával („Auto de Repelón”, Duhaj játék, 1507?), majd a vergiliusi eklogák stílusában írt három pásztorjelenettel fejlesztette tovább („Egloga de Fileno, Zambardo y cardonio”, Fileno, Zambardo és Cardonio eklogája, 1509?; „Egloga de Cristino y Febea”, Cristino és Febea eklogája, 1509; „Egloga de Plácida y Vitoriano”, Plácida és Vitoriano eklogája, 1513). E munkák legfőbb tulajdonsága a neoplatonista jellegű, főbb vonalaiban világi szellem, amely a legfőbb jónak a szerelmet tekintette. Mindhárom eklogának ez a fő témája. Az elsőben a reménytelen szerelemtől gyötört pásztor öngyilkos lesz, de Encina szentnek nyilvánítja. A másodikban a reménytelen szerelmében szintén öngyilkosságot elkövető pásztort Venus istennő feltámasztja. A harmadik ekloga remete főhőse egy szép nimfa kedvéért elhagyja addigi aszkéta életét. Ez a nimfa a mű végén a római egyházi és világi főemberek alkotta közönség felé fordulva kijelenti, hogy a világi életnek is vannak értékei, s az egyházi személyek közül sem jut fel mindenki a mennybe.

A modern értelemben vett dramaturgia ezekben az eklogákban még éppúgy nincs jelen, mint a szerző korábbi liturgikus játékaiban. Két szereplő párbeszédét egy harmadik megszakítja, a darab tulajdonképpeni tárgyára tereli, s biztosítja a könnyed, derűs végkifejletet. Encina vallásos tárgyú darabjai csupán egy-egy bibliai epizód személytelen kommentárjai, addig világi tárgyú eklogáit gazdag érzelemvilág és megkapó líraiság jellemzi.

Megemlítendő még jeruzsálemi útjáról írott epikus költeménye is, a „Trivagia o via sagra de Hierusalén” (Trivagia, avagy a jeruzsálemi szent út, 1521).