Hall-effektus
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A Hall-effektus az Edwin Hall által 1879-ben felfedezett jelenség, mely szerint, ha egy vezetőben vagy félvezetőben áram folyik, és azt mágneses térbe helyezzük, akkor az áramot hordozó részecskékre (fémeknél elektron) Lorentz-erő hat, ami azzal jár, hogy a vezető két oldalán feszültségkülönbség lesz. Ezt a feszültséget Hall-feszültségnek nevezik.
A Hall-feszültség éppen akkora, hogy a töltéshordozókra ható Lorentz-erőt semlegesítse: 
- UH Hall-feszültség
- I áramerősség
- B mágneses indukció erőssége
- q elemi töltés
- n a töltéshordozók koncentrációja
- d a vezető B-re és I-re merőleges vastagsága
Az Ohm-törvénnyel összhangban definiálhatjuk a Hall-állandót 
.
Ez esetben az előző képlet a következő alakot ölti:
Ha figyelembe vesszük a töltéshordozók kölcsönhatását a kristályrácsot képező atomokkal, a Hall-állandó módosulni fog (és így sokkal jobban egyezik a mért értékekkel)
[szerkesztés] Alkalmazásai
Kisméretű magnetométerek detektoraiban, analóg számítógépek alkatrészeiben használják fel a Hall-effektust.
A Hall effektust gépkocsik gyújtóberendezéseinek vezérléséhez is felhasználják. Általában a gépkocsikban mint jeladót használják, többnyire fordulatszámmal összefüggő jelek előállítására. Jelereősítővel egybeépítve egy egységet képez, mint "Hall-jeladó".
