Felix Mendelssohn-Bartholdy

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A 30 éves Mendelssohn James Warren Childe festményén

Felix Mendelssohn-Bartholdy (Hamburg, 1809. február 3. – Lipcse, 1847. november 4.) német zeneszerző, karmester, zongora- és orgonaművész.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Zenéje
3 Művei
4 Hanganyagok
5 Források

[szerkesztés] Élete

Az ifjú Felix Mendelssohn

Hamburgban született, gazdag bankár apja a felvilágosodás híres filozófusa, Moses Mendelssohn fia volt. Szüleinek négy gyermeke közül Felix a második volt. A család 1811-ben Berlinbe költözött, áttért az evangélikus hitre, és nevét – hogy megkülönböztesse magát a család zsidó hiten maradt ágától – Mendelssohn-Bartholdyra változtatta. A gyereket nívós házitanítók oktatták, például Heyse, az elismert nyelvész. A festésre Rösel oktatja, a zenei nevelés Zelter kezében volt. Zongorázni Ludwig Bergertől, hegedülni Eduard Reitztől tanult. A politikai liberalizmus vonzásába került, szellemileg és művészileg egyaránt felvilágosult légkörű családnál megfordult többek közt Heinrich Heine is.

Mendelssohn, akit a maga korában gyakran hasonlítottak Mozarthoz, kilencévesen lépett fel először mint zongorista, tizenkét éves korától már rendszeresen komponált. A zene mellett Humboldt hatására az irodalomban, nyelvekben is jártas lett, mindemellett úszik, vív, lovagol. 1825-ben – Cherubini elismerő szavai hatására – eldőlt a sorsa: zeneszerző lesz. Ettől kezdve opus-számmal látja el műveit. Meg kell jegyezni, hogy nővére, Fanny is rendkívüli tehetség volt, zeneszerzéssel is foglalkozott, de akkoriban a nők társadalmi helyzete még nem engedte a „férfias” pályaválasztást.

Tizenhét éves volt, amikor Shakespeare Szentivánéji álom című színdarabjához a nyitányt komponálta. A berlini énekakadémia igazgatója, Goethe barátja révén 1821-ben megismerkedhetett a költőfejedelemmel. A Mendelssohn-ház vasárnapi hangversenyein fedezte fel az abban az időben csaknem elfelejtett Johann Sebastian Bach muzsikáját.

Mendelssohn 1829-ben európai körútra indul. Anglia és Skócia után Weimar (itt találkozott utoljára Goethével), Nürnberg, München, Bécs és Pozsony következett. Ezután Itália városaiba látogatott: Velence, Firenze, Róma, Nápoly. Hosszabb időt töltött Párizsban, majd ismét Angliába utazott. Benyomásait zeneművekben örökítette meg: Olasz- és Skót-szimfónia, Skót szonáta, Hebridák-nyitány stb.

Mendelssohn felesége, Cécile Jeanrenaud

1832-ben tért haza, később Düsseldorfban vállalt városi zeneigazgatói állást. 1835-ben lipcsei meghívásra elvállalta a Gewandhaus-zenekar vezetését. Itt jól érezte magát, kibontakoztathatta mindazokat az értékeket, amiket a zenében fontosnak tartott. A zenekart Európa egyik vezető együttesévé, Lipcsét nemzetközi rangú zenei központtá fejlesztette. Händel-oratóriumokat, Schumann-szimfóniákat, Beethovent és Schubertet vezényelt. 1839-ben mutatta be a Máté-passiót, amivel elindította Bach németországi reneszánszát.

A zenei utánpótlás biztosítására – kezdeményezésére – 1843-ban megalakult a lipcsei konzervatórium, az első ilyen német intézmény. A lipcsei évek alatt születtek nagyszabású oratóriumai, a Paulus, később az Éliás, és a Szentivánéji álomhoz írt nyitányát kísérőzenévé egészítette ki.

Magánéletében biztos támaszra lelt feleségénél, Cécile Charlotte Sophie Jeanrenaud-nál, akit 1837-ben vett nőül, és aki öt gyermekkel ajándékozta meg. Életét a család és a lipcsei munka töltötte ki. Mindeközben azért utazgatott is, hangversenyeket adott Birminghamben, Frankfurtban és más városokban. A szász király „udvari karmester” címmel tüntette ki, Berlinbe hívták zenei vezetőnek, de Mendelssohn Lipcsében maradt. Írt azért műveket Berlinnek, elsősorban színpadi zenéket.

Szülei halála (1835, 1843) nagyon megviselte, egyre inkább befelé fordult, elfáradt. Az Éliás bemutatója után még eleget tett egy angliai meghívásnak. Kedves Fanny nővere is elhunyt, Mendelssohnon erőt vett a teljes depresszió, 1847-ben agyvérzés érte és meghalt.

[szerkesztés] Zenéje

Furcsa fintora a sorsnak, hogy – csakúgy, mint az általa újra felfedezett Baché –, az ő neve is csaknem feledésbe merült halála után, az életében kiadott 72 és 49 posztumusz műve közül is csak keveset mutattak be. Ehhez a Németországban erősödő antiszemitizmus éppen úgy hozzájárult, mint az az előítélet, amely szerint Mendelssohn muzsikája ugyan szép és elegáns, de „lapos”. Reneszánsza 1959-ben kezdődött, amikor születésének 150. évfordulójáról emlékezett meg a világ.

Mendelssohn zenei stílusa már a szülői házban kialakult. Itt szívta magába a barokk zene iránti szeretetet, a meleg családi szeretet, a tehetség gondtalan kibontakozása tette lehetővé, hogy már igen fiatalon, a legváltozatosabb zenei műfajokban, érett kompozíciókkal jelentkezzék. Már a Szentivánéji álom nyitányában megjelennek egyéniségének legjellemzőbb vonásai, amellyel – Carl Maria von Weber mellett – megalapozta a német zenei romantikát. További romantikus vonásai művészetének a barokk hagyományok tisztelete, az orgonamuzsika és a fúgaszerkezet reneszánsza, az úti élményeiből eredő tájköltészet.

[szerkesztés] Művei

[szerkesztés] Szimfóniák

12 vonósszinfónia, 1821–1823.
1., c-moll szimfónia, Op.11, 1824.
2., B-dúr szimfónia, „Dicsőítő ének”, Op.52, 1840.
3., a-moll szimfónia, „Skót” Op.56, 1842.
4., A-dúr szimfónia, „Olasz”, Op.90, 1833.
5., d-moll szimfónia, „Reformáció”, Op.107, 1832.

[szerkesztés] Versenyművek

d-moll hegedűverseny, 1822.
e-moll hegedűverseny, Op.64, 1838/1844.
a-moll zongoraverseny, 1822.
1. g-moll zongoraverseny, Op. 25, 1831.
2., d-moll zongoraverseny, Op.40, 1837.
2 Kétzongorás verseny, (E-dúr, Asz-dúr), 1823, 1824.
Kettősverseny hegedűre, zongorára és zenekarra, 1823.

[szerkesztés] Nyitányok

C-dúr nyitány fúvós hangszerekre, „Harmoniemusik”, Op.24, 1824.
C-dúr nyitány, „Trombitanyitány”, Op.101, 1825.
Szentivánéji álom Op.21, 1826.
A szép Melusine, Op.32, 1833.
Hebridák, Op.26, 1832.
Szélcsend és szerencsés hajózás, Op.27, 1828/1833/1834.
Ruy Blas, Op.95, 1839.

[szerkesztés] Kisérőzenék

Antigoné Op.55, 1841.
Szentivánéji álom Op.61, 1843.
Athalie, Op.74, 1843–1845.
Oedipusz Kolonoszban, Op.93, 1845.
Lorelei, Op.98, 1845.

[szerkesztés] Oratóriumok

Paulus, Op.36, 1835.
Eliás, Op.70, 1846.
Krisztus, Op.97 (töredék), ~1847.

[szerkesztés] Operák

A bostoni nagybácsi avagy a két unokaöcs, 1822-1823.
Camacho lakodalma, 1827.
Soldatenliebschaft, 1820.
A két pedagógus, 1821.
Die wandernden Komödianten, 1821.
Hazatérés idegenből, Op.89, 1829.

[szerkesztés] Kamarazene

7 vonósnégyes (Esz-dúr, 1823., Op.13, 1827., Op.12, 1829., Op.44, No.1–3 1837/1838., Op.80, 1847.
Oktett, Op.20, 1825
Szonáta hegedűre, Op.4, 1823., F-dúr, 1838., brácsára 1823/1824., violoncellóra, Op.45, 1838., Op.58, 1842/1843.
2 zongoratrió (d-moll Op.49, c-moll Op.66)
3 zongoranégyes (c-moll Op.1 1822., f-moll Op.2 1823., h-moll Op.3 1825.)