Caius Lucilius

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Caius Lucilius (vagy Gaius Lucilius) (Suessa Aurunca, Kr. e. 180? – Nápoly, Kr. e. 103 vagy 102), római költő.

Rendkívül alapos képzést kapott ifjúkorában, amelynek betetőzéseként feltehetőleg Athénben folytatott filozófiai tanulmányokat. Itt került szorosabb kapcsolatba a platóni akadémia korabeli vezéregyéniségével, Kleitomakhosszal. Kr. e. 134–133-ban lovagként részt vett Numantia ostromában az Ifjabb Scipio Africanus vezetése alatt. Irodalmi működésével is a Scipio-kör politikáját támogatta. Testvére senatorként az államférfiúi pályán érvényesült, leánya pedig a híres Pompeius anyja lett. Ő maga közhivatalt nem vállalt, gazdag római otthonában élt, s csak időnként látogatott le birtokaira.

Szatírái a mérvadó ókori kiadásban mintegy 30 fejezetet tettek ki. Ennius és Pacuvius még kiforratlan szatírájának ő adott határozott profilt a gunyoros-ironikus hang rendszeres alkalmazásával. A szatíra itáliai gyökerű műfaját így igazából ő indította el világirodalmi útján: a római arany- és ezüstkor nagyhatású szatirikusai (Horatius, Persius, Juvenalis) az ő nyomdokain haladtak még akkor is, ha ők nagyobb műgonddal csiszolták soraikat, mint a gyorsan, de Horatius szerint nem egyszer hanyagul verselő Lucilius.

Ránk műveiből mindössze töredékek maradtak, e töredékekből kitűnik, hogy szatíráinak szereplői a legelőkelőbb optimatáktól a rabszolgákig a korabeli római társadalom valamennyi rétegét képviselték. Töredékeinek hangvétele nyers, helyenként a trágárságig közönséges.

[szerkesztés] Források

• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)