Alkímia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az alkímia egy ősi beavatási rendszer, mai szóval iskola, amelynek lényegét tekintve nincs köze a kémiához. A felvilágosodás eszméinek térnyerése után az alkímia bizonyos gyakorlati és hibás aspektusai racionalizálódnak, asszimilálódnak egy proto-kémiának nevezhető, kezdeti tudományban. Ennek köszönhető, hogy a tudománytörténetben sokszor csupán egy babonáktól tarka áltudományként jelenik meg. Erősen egyszerűsítő nézőpont szerint ma az alkímia közönséges fémek arannyá és ezüstté változtatásának és más kapcsolódó mágikus praktikáknak az áltudománya.

Az alkímia a ma széles körben elfogadott tudományos felbontás szerint inkább egy pszichológiai irányzat előképe, amelyet a XX. században egyrészt Carl Gustav Jung helyezett az érdeklődés homlokterébe, másrészt az összehasonlító vallástudomány úttörője, Mircea Eliade. Amíg Jung a pszichoanalízis elméletébe probálta az alkímia szimbólum világát beemelni, addig Eliade az alkímia eredetét kutatva próbált meg abból a proto-vallásokra vonatkozó elméleti munkáihoz adalékokat nyerni.

Jung a kollektív tudattalanból származó ősképeket, archetípusokat látta meg az alkímia szimbolikájában, amelyek segítségével az egyén individuációs fejlődésében nehezen megragadható folyamatok válnak leírhatóvá, ezáltal az orvos a páciens saját tudattalanjából (képzelet, álom, hallucináció) előtörő képeket értelmezi amelyekről a tudat nem akar tudomást venni, illetve elutasít. Jung tehát az alkímia metafizikus beavató valóságát figyelmen kívül hagyta, mint kutató pszichológus.

Eliade más szemszögből közelít az alkímiai hagyományok felé. Forrásokat sorba véve szisztemizál és magyaráz, miközben azt vizsgálja, hogy a kezdeti kohászat mesterfogásaiból, azokra építve, mint megszentelt mesterségből, az anyag (kőzet – érc – fém) átváltoztatásának lépései miképp vezethettek egy később (a szentség és a profán egymástól való eltávolodása szerint) elvonttá váló rítus és eszmerendszer, valamint a korai vallási gyakorlatok irányába. Eliade szerint az alkímia a teremtés tökéletesítésének a korai mestersége.

Az alkímia a metafizika szempontjából általában a lélek megtisztításának, felemelésének, megváltásának és megistenítésének (Opus Magnum) folyamatait rejti és tárgyalja, mint minden metafizika. A történelem folyamán nem volt állandó alkímiai iskola, hanem egy tág és változékony rendszer volt amely mindig hatott az adott kor és hely szellemére. Így beszélhetünk egyrészt görög-egyiptomi-babiloni, indiai/hindu, kínai/taoista alkímiáról, másrészt iszlám, keresztény, gnósztikus és misztikus alkímiáról.

Nem elhanyagolható azonban az alkímiának az a hatása sem, amelyet a XIX. század közepétől-végétől kibontakozó modern, okkult iskolákra gyakorolt, és ezzel párhuzamosan a marxista ihletettségű tudomány-szemléletre. Valójában egyik sem nyújtott segítséget az alkímia valódi újraértelmezésében, felfedezésében, mert mindkét oldalról meglehetős elfogultsággal közelítettek felé, kihasználva vagy éppenséggel pellengérre állítva, mint a "sötét" középkor egyik jellemző érdekességét.

Ez utóbbi szerint három fő célja volt:

az arany előállítása közönséges fémekből a Bölcsek kövének segítségével;
olyan elixír felkutatása, amely örök életet, pontosabban örök ifjúságot biztosít;
olyan módszerek elsajátítása, amellyel mesterségesen életet lehet teremteni, mint a homunkuluszok létrehozása vegyi úton.

Az alkímia mélyebb megértéséhez ennél jóval többre van szükség. Tudni kell, hogy maguk a szerzők, amennyiben fennmaradt néhány komolyan vehető mű, fogalmaztak - sokszor bevallottan - félreértelmezhetően vagy értelmezhetetlenül, egyrészt, hogy kiemeljék a fizikai-kémiai leírások allegória voltát, másrészt pedig a kor tudományos szinvonalának megfelelően. Hangsúlyozni kell, hogy maguk az alkímiai tárgyú írások csak a legritkább esetben voltak hivatottak valamely - mai értelemben vett - tudományos eredmény bemutatására szánva.