A zöld palota

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát.
Részletek a cikk vitalapján.
Az ezen a lapon látható jelölés 2007 júniusából származik.

Ez a szócikk (vagy szakasz) nem tünteti fel a forrásokat, melyek segítségével készült.
Segíts megbízható forrásokat találni, hogy alátámaszthassuk, ami a lapon olvasható!
Az ezen a lapon látható jelölés 2007 júniusából származik.

[szerkesztés] Története

A Zöld Palota nem új műve a szerzőnek, ugyanis még 1966-ban írta. Több irodalmi díjat is szerzett a sajtóban is sokat próbált alkotójának ez a regény.

[szerkesztés] Tulajdonsága

Nyelvezete intenzív, kísérletező. Szerteágazó mondatai szerint lehetne akár Hrabal távoli rokona is, de Vargas Llosa nagyon dél-amerikai. (Éppen annyira, mint amennyire cseh volt Bohumil mester.) Nagy kérdés, lehetett volna-e úgy megírni a regényt, hogy a kor, amikor született, kevésbé legyen benne jelen, mint nyelvet roncsoló és aprító tényező. Mert a regény olykor az áradó mondatfolyondárok ellenére is ellentmondásos és nehezen kezelhető. Egy idő után mintha már nem is lenne világos, ki olvas kit: az olvasó a könyvet, vagy a könyv azt, aki tartja a kezében. Mint egy vírus, száguldanak a betűk. Ugyanakkor elképesztő az az erő, ahogy e hömpölygő regény elevenné varázsolja azt a vidéket, ahol élni majdnem lehetetlenség és ahonnan mégsem lehet elmenni. Mindenkit visszavonz – húz, rángat, tép… – a trópusi erdő, aki szeretne elszökni. S a város szélét harapdálhatja ugyan a sivatag, az ember, aki hódítani akarja, így vagy úgy, de bizonyos, hogy elveszíti önmagát. A zöld dzsungel a pokol egyik változata, a város, mely egyre terebélyesedik egy másik verzió. A szegények és gazdagok egyaránt esendők. Az egyik olcsóbb szeszeket iszik és öl azért, hogy legyen neki mit inni, a másik meg szórja a pénzét. A nőkkel mindenki durva, még ha néha keresi a szebb szavakat is. De ők is könnyen utat engednek indulataiknak. Vágyak vonzásában fuldoklik minden ember, de hogy miképpen lehetne megnyugtatóan csillapítani e küszködést, arra nincs válasz.

[szerkesztés] Szereplői

A Zöld Palotának nincsenek pozitív hősei. Az egyenruhások, akik haramiákra vadásznak éppenolyan visszataszító alakok, mint a városba érkező don Anselmo, aki egy műintézménnyel – értsd: kuplerájjal – próbálja gazdagítani a kulturáltabb szórakozási lehetőségekben nem igazán bővelkedő helyet, és az olvasó attól a gondolattól sem tud szabadulni, hogy az apácák, vagy az őserdőből kikeveredő, feleséggé szelídülő és vészesen gyorsan öregedő asszonyságok sem mentesek az elemi rossztól. Bonifacia, a templomi környezetből kidobott, bűnösnek mondott lány még talán az egyetlen, aki úgy-ahogyan képes az erény szűk és ingatag függőhídján egyensúlyozni. De az ő sorsa sem az, hogy tisztességben, az erény főkötője alatt mosolyogva megőszüljön. Hova is vezethetne ez a történet, mint a múltból ide, felénk. Miközben mindenki minimum megöregszik, de főleg: meghal. Belehal.

Pesszimista, világfájdalmas regénynek mégse definiáljuk A Zöld Palotát. Igaz, hogy minden megrohad, szétesik, tönkremegy e világban, ahol annyira közel van egymáshoz az imádság és a prostitúció, de az egész út teli van sikongó érzelmekkel, ordító boldogság-pillanatokkal, az élet olyan, mint egy erős paprikadarab, fontos és jelentőségteli.