A varázsfuvola

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Az első parancsolat kötelezettsége (1767)
Apollo és Hyacinthus (1767)
Bastien és Bastienne (1768)
A színlelt együgyü (1769)
Mitridate, Pontus királya (1770)
Ascanio Albában (1771)
Scipio álma (1772)
Lucio Silla (1772)
Az álruhás kertészlány (1775)
A pásztorkirály (1775)
Thamos, Egyiptom királya (1779)
Zaide (1780)
Idomeneo (1781)
Szöktetés a szerájból (1782)
A kairói lúd (1783)
A rászedett vőlegény (1784)
A színigazgató (1786)
Figaro házassága (1786)
Don Giovanni (1787)
Così fan tutte (1790)
Titus kegyelme (1791)
A varázsfuvola (1791)

m·v·sz

A varázsfuvola kétfelvonásos német opera. Emanuel Schikaneder (1751–1812) szövegkönyvét Wolfgang Amadeus Mozart zenésítette meg (KV 620). A mű valójában egyszerre nagyopera (opera seria – például Sarastro), vígopera (opera buffa – például Tamino vagy Pamina szerepe) és daljáték (énekes és beszélt részek váltakozása). A Varázsfuvola Mozart egyik leggyakrabban előadott műve.

[szerkesztés] A varázsfuvola keletkezése és jelentősége

Az 1791-es ősbemutató plakátja

Mozart maga a színművet „német opera” alcímmel látta el. Az ősbemutató 1791. szeptember 30-án Bécsben zajlott, Schikaneder színházában a starhembergi Freihaus auf der Wiedenben. Schikaneder maga játszotta Papagenót, az Éj Királynőjét pedig Mozart sógornője, Josepha Hofer alakította. Az opera nem aratott azonnali sikert, azonban Schikaneder jó üzleti érzékének köszönhetően lassanként mégis népszerűvé vált. 1792 novemberében Schikaneder már a századik előadást jelenthette be a közönségnek. Mozart ezt az előadást már nem érhette meg, mivel 1791. december 5-én elhunyt.

A szövegkönyv alapjául August Jacob Liebeskind Lulu avagy a varázsfuvola (Lulu oder die Zauberflöte) című meséje szolgált. A tartalomban és a megzenésítésben Schikanedert és Mozartot erősen befolyásolta a szabadkőművesség szelleme. (A titkos ellenzéki mozgalom kalapácsütés-szignálja szólal meg a nyitányban, a második felvonás előhangjában, végül a fináléban.) Mozart maga is szabadkőműves volt, és közel állt a Born Ignác körüli bécsi felvilágosult tudósokhoz. Az opera sok gondolata a felvilágosodás eszméit tükrözi. (Más források szerint Mozart a Varázsfuvolában a szabadkőműves beavatási ceremóniákat gúnyolta ki.)

Schikaneder szerződtetett egy jótollú bécsi diákot, Johann Georg Metzlert (írói álnevén Carl Ludwig Giesecke), hogy segítsen neki a librettó megírásában. Metzler mineralógus diák volt, aki Born Ignác famulusaként tevékenykedett annak selmecbányai kísérleteiben, és jól ismerte a felvilágosodott tudóst és tanártársait a Selmecbányai Bányászati Akadémián. A fiatalember a Varázsfuvola férfiszereplőit ezekről a személyekről formázta meg. Sarastro személyéhez Born Ignác szolgált mintául. Tamino alakját valószínűleg egy másik sikeres magyar kutató, Müller Ferenc (1742–1825) szolgáltatta, a szónok figurájához a bölcs Nikolaus von Jacquin professzor (Mozart két kis bécsi házitanítványának édesapja) volt a mintakép, a gonosz Monostratos pedig a fejlődést gátló berlini professzor, Martin Heinrich Klaproth, Born Ignác ellensége volt. Végül a csetlő-botló Papagenót valószínűleg magáról Mozartról mintázták meg szövegkönyvíró barátai.^[1]

Az operában számos belső ellentmondás van, különösen az Éj Királynőjének szerepe változik „jó tündérből“, aki Taminot és Papagenót varázshatalmú hangszerekkel (varázsfuvola, harangjáték) ellátta, a Jó és a Bölcsesség ellenfelévé. Van olyan feltételezés, hogy az opera szövegének csak az első részét írta Schikaneder, a nagyobb második rész pedig teljes egészében Metzler műve attól a töréstől kezdve, ahonnan az Éj királynőjéből gyűlölködő démon, míg az addig negatív figurának számító Sarastróból jóságos, bölcs humanista pap lesz.

A darab nagyon sokrétegű, és minden korosztály számára tartogat mondanivalót. A tízéves gyerekek elsősorban a mesét és a fülbemászó dallamokat élvezik benne, de a korabeli felnőtt közönség a titokzatos szabadkőműves gondolkodással is szembesült az előadáson. Az opera több dallama igen népszerű lett, ma is szinte „sláger”, mint Papegeno és Papagena duettje és az Éj Királynőjének áriája vagy „koloratúr ária” (Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen). Beethoven, Hegel, Herder és Goethe tartoztak a Varázsfuvola csodálói közé.

Goethe írt egy folytatást az operához, amely töredék maradt, és egy dekorációvázlatot. Maga Schikaneder is írt egy második részt A labirintus, avagy harc az elemekkel (Das Labyrinth oder Der Kampf mit den Elementen) címmel, melyet Peter von Winter (1754–1825) zenésített meg.

1974-ben Ingmar Bergman egy azóta közismert filmes változatot készített a Varázsfuvolából a Svéd Televíziónak („Trollflöjten“).

[szerkesztés] Szereplők

Emanuel Schikaneder Papageno szerepében az opera 1791-es bemutatóján

Sarastro (basszus)
Tamino (tenor)
Beszélő (basszus)
Első pap (tenor)
Második pap (basszus)
Harmadik pap (beszélő szerep)
Az Éj Királynője (szoprán)
Pamina, a lánya (szoprán)
Első hölgy (szoprán)
Második hölgy (szoprán)
Harmadik hölgy (alt)
Első fiú (szoprán)
Második fiú (mezzoszoprán)
Harmadik fiú (alt)
Papageno (bariton)
Papagena (szoprán)
Monostatos, szerecsen (tenor)
Első őrtálló (tenor)
Második őrtálló (basszus)
Három rabszolga (beszélő szerep)
Kórus (papok, rabszolgák, kíséret)

Hely és idő: Egyiptom, meseidő

[szerkesztés] Tartalom

Sarastro, Ízisz és Ozirisz bölcs papja, Paminát a templomba vitte, hogy megvédje anyjának, az Éj Királynőjének a befolyásától. A királyné megbízta Tamino herceget, hogy találja meg és szabadítsa ki a lányát. Tamino meg is találja, azonban ő is egy fiatal Sarastróvá válik, mivel megtanulja csodálni a bölcssségét. Ezenkívül Tamino és Pamina egymásba szeretnek.

[szerkesztés] Első felvonás

[szerkesztés] 1. szín: A vadonban

Az Éj Királynője megjelenik (festmény egy 1815-ös német előadásról)

Taminót a vadonban egy kígyó támadja meg. Elájul, de három hölgy, az Éj Királynőjének szolgálói, megmentik, hogy ne ölje meg a kígyó. Mindhárman beleszeretnek Taminóba, és reménykednek, hogy megszerezhetik maguknak; elhagyják a színpadot.

Tamino felébred, és találkozik Papagenóval, aki azzal henceg, hogy ő ölte meg a kígyót. Ezért a visszatérő szólgálólányok megbüntetik, nem tudja kinyitni a száját. Tamino a hölgyektől a megszöktetett Pamináról egy „csodálatos képet“ kap. Megjelenik az Éj Királynője és arra kéri Taminót, hogy a lányát, Paminát, szabadítsa ki. A három hölgy megszabadítja Papagenót a szájzártól, és Taminonak egy arany varázsfuvolát, Papagenónak egy harangjátékot adnak. Három fiú vezeti Taminót és Papagenót további útjukon.

[szerkesztés] 2. szín: Sarastro palotájának egy terme

Paminát a szolgák a mór Monostatos elé viszik, Sarastro palotájának egy pompás egyiptomi szobájába. Monostatos bilincsben hagyja Paminát, aki elájul. Papageno megjelenik, és megijeszti Monostatost, aki elmenekül. Pamina értesül Papagenótól a mentőakcióról és Tamino szerelméről. Papageno panaszkodik, hogy nincs szeretője. Mindketten menekülnek.

[szerkesztés] 3. szín: Erdőcske és a templom bejárata

A három fiú Taminót egy ligetbe vezetik, amelyben a bölcsesség temploma, az értelem temploma és a természet temploma állnak. Az értelem temploma és a természet templomába Tamino nem tud belépni; a bölcsesség templománál felvilágosítást adnak neki Pamináról és Sarastróról.

Papageno és Pamina elérik az erdőcskét; a menekülést Monostatos meghiúsítja. Sarastro megbünteti Monostatost Paminával szembeni viselkedéséért, azonban nem adja vissza Pamina szabadságát sem. Pamina és Tamino elismerik kölcsönös szerelmüket; Papagenónak és Taminónak azonban először a próbák templomában kell megtisztulniuk.

[szerkesztés] Második felvonás

Tamino és Pamina (Max Slevogt 1920-as illusztrációja)

[szerkesztés] 1. szín: Egy pálmaliget

Sarastro papjai kihirdetik, hogy Tamino méltó Paminára. Paminát azonban nem szabad a babonát terjesztő anyjának visszaadni, hanem Taminóval kell összeadni.

[szerkesztés] 2. szín: A próbák templomának udvara

Tamino és Papageno első próbája abban áll, hogy a kísértés során némának kell maradniuk. A három hölgy fellép. Tamino néma marad, de Papageno megtöri a hallgatását.

[szerkesztés] 3. szín: Egy kert, Pamina alszik

Pamina alszik a kertben, amikor Monostatos közelít. ... Amikor Monostatos közelít Paminához, megjelenik az Éj Királynője; Pamina felébred, és Monostatos hallgatózik, amikor is az Éj Királynője Paminának egy tőrt ad, hogy megölje Sarastrót. A Királynő távozása után Monostatost Sarastro megjelenése űzi el.

[szerkesztés] 4. Szene: A próbák templomának egyik csarnoka

Tamino és Papageno második próbája. Ismét nem tud néma maradni Papageno, amikor egy idős asszony vízzel kínálja. A három fiú elhozza nekik a varázsfuvolát és a harangjátékot. Pamina belép, minden lelki szenvedése ellenére sem szegi meg Tamino a hallgatást. Pamina feltételezi, hogy nem szereti már őt, és emiatt szomorkodik.

[szerkesztés] 5. szín: Pyramiden

A papok Taminót Erényesnek éneklik meg: Sarastro megdícséri Tamino állhatatosságát, és két további próbát jelent be.

[szerkesztés] 6. szín: A próbák templomának egyik terme

Papageno egyedül van; bejelentik neki a büntetésének feloldását. Az idős hölgy megjelenik és átváltozik fiatal Papagénává. Mindkettejüknek türelmeseknek kell még lenniük.

[szerkesztés] 7. szín: Kertben

Pamina a kertben van, és a csalódás miatt a szerelmében, szándékában áll, hogy az életének a tőrrel véget vessen. A három fiú megváltoztatja az elhatározását.

[szerkesztés] 8. szín: Kövek, víz és tűzbarlang

Tamino és Pamina egymásra lelnek. Engedélyt kapnak, hogy egymással beszéljenek és megöleljék egymást. A varázsfuvola segítségével sikerül átjutni a vizen és a tűzön.

[szerkesztés] 9. szín: Nyílt szín egy fával

Papageno fel akarja akasztani magát, mivel azt hiszi, hogy nem nyerte meg Papagenát. A három fiú azt tanácsolja neki, hogy szólaltassa meg a harangjátékot, hogy Papagenát odacsalogassa. Papagena megjelenik és egymásra találnak.

[szerkesztés] 10. szín

Az Éj Királynője és Monostatos a templom lerombolását tervezik. Monostatosnak ehhez Paminát meg kell nyernie az istennőnek. Ebben a kísérletben azonban saját maguk pusztulnak el. (Ezt a színt korábban gyakran kihagyták, manapság azonban általában beépítik az előadásba.)

Sarastro megjelenik és egymásnak adja Taminót és Paminát.

[szerkesztés] A nyitányról

A szabadkőművesek számszimbolikájára utal a nyitány elején felhangzó három akkordütés; a nyitány Esz-dúr hangneme a darab emelkedett szellemét jelzi.

A lassú bevezetés áhítatot ébreszt: Sarastro világának előhírnöke. A gyors szonátatétel fúga módjára kezdődik, témáját a kortársak Clementi zongoraszonátájából ismerhették. A nyitánynak kontrapunktikus-tematikus indítása Mozart „tudós” stíluskorszakának utolsó, ragyogó periódusát idézi fel (az operában a két páncélba öltözött titokzatos ember megjelenésénél lehetünk tanúi e stílus szuverén elsajátításának). Hermann Abert pompásan jellemzi a Varázsfuvola nyitányának viszonyát magához az egész műhöz: mint a többi Mozart-opera nyitánya, ez is utoljára íródott, a darab befejezése után. Mozart így nem élte át ismét a darab konfliktusait, csak visszaemlékezett rájuk, tehát a nyitányt nem annyira a Varázsfuvola maga, mint inkább az abból leszűrt élmény hangulata ihlette.

A három szabadkőműves-kopogtatás a szonátatételben is formaalkotó szerepet kap és nyilván része van a mollba forduló fúgatéma küzdelmessé válásában. Ez a küzdelem mindaddig tart, amíg az állhatatosság és erő jelképe, a nap – ez esetben a fényes és biztató Esz-dúr hangnem – be nem ragyogja a visszatérési szakasz felszabadult, megkönnyebbült, harmonikus világát.