A magyar nyelv szótára

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A magyar nyelv szótára, népszerű nevén „a Czuczor–Fogarasi” 1862 és 1874 közt megjelent hatkötetes magyar szótár. Az első tudományos igényű egynyelvű magyar értelmező szótár, nagy hatású és sokáig használt mű, Czuczor Gergely bencés papköltő és Fogarasi János jogtudós és nyelvész munkája.

Elkészítésére Czuczor, aki 1836-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia nyelvtudományi osztályán rendes tag, Fogarasival az Akadémiától kapott megbízást az Akadémia 1844. december 16-ai közgyűlésén. Maga Széchenyi István kereste fel a pannonhalmi főapátot, hogy Czuczor a munkához megkapja elöljárója hozzájárulását. Czuczor ezután költözött Pestre, 1845-ben.

A szerkesztők a magyar irodalmi alkotásokból, a köznyelvből gyűjtöttek, tulajdonneveket és a nyelvújítás során keletkezett szavakat, az elavultnak tekintett, illetve nyelvjárási szavakat is felhasználták. Bár a megbízás értelmező szótárról szólt, kísérletet tettek a szótörténeti elemzésre is.

Czuczor az 1848-as forradalom leverését követően börtönbe került, de a munkát ott is folytatta. Hatéves ítéletét nem kellett letöltenie, mert az Akadémia kérelmére 1851-ben kegyelmet kapott. Ezután 1866-ban bekövetkezett haláláig már szinte csak a nyelvtudománnyal foglalkozott.

1845-től Czuczor és Fogarasi együtt dolgozott a szótáron, Czuczor halála után Fogarasi egyedül irányította az anyaggyűjtést. Már nem sokkal a megjelenés után is sok kritika érte a szótár szófejtéseit és nyelvhasonlítási módszereit, de évtizedekig használták.

A szótárt az Athenaeum adta ki.

Az MTA nyelvtudományi bizottsága 1895. december 12-én határozta el Volf György javaslatára, hogy az addigra elavult szótár helyett újabb készüljön.[1]

A Czuczor–Fogarasi ma a 19. század közepe nyelvállapotának kutatásához kulcsmű.