Pietro Bembo

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Pietro Bembo Tiziano festményén

Pietro Bembo (Velence, 1470. május 20. – Róma, 1547. január 18.) olasz bíboros, Gubbio és Bergamo püspöke, író és humanista tudós

[szerkesztés] Élete

Namesi család sarja volt. Apja kíséretének tagjaként Firenzében kapcsolatba került Lorenzo de' Medicivel, annak körével, illetve a újplatonista akadémiával. 1492 és 1494 közt Lascaris iskolájában Messinában görögül tanult. Velencei és padovai tanulóévei után Ferrarában Lucrezia Borgiával folytatott szerelmi viszonyt. 1506 és 1512 közt az urbinói udvarban élt, ahol barátságot kötött Baldassare Castiglionével, az Il cortegiano szerzőjével. 1512-től 1520-ig X. Leó pápa mellett volt titkár, majd Padovába került, ahol 1530-tól a velencei köztársaság hivatalos történetírójaként működött. 1513-ig folytatta Marcantonio Sabellico és Andrea Navagero latin nyelvű krónikáját „Rerum venetarum libri XII. címen. 1539-ben pappá szentelték, bíboros lett, Rómába költözött, s haláláig ott élt.

Mint tanulmányíró kezdte működését, a platonista szerelemmel foglalkozott. A Caterina Cornaro ciprusi királynő Bassano melletti, asolói udvarában lefolyt beszélgetéseket emelte irodalmi síkra 1497-ben kezdett munkájában, az „Asolani”-ban (filozófiai értekezés, első nyomtatott kiadása 1503). A munkában a szerelem létjogosultságát védelmezi a hagyományos egyházi világnézettel szemben. Egybeötvözte a petrarcai szerelmi misztikát a firenzei újplatonizmus alkotáselméletével, s mindezt nem mint filozófiai tételt adja elő, hanem mint életeszményt, amelynek társadalmi téren széles hatása támad. A mű elindította a szerelmi értekező prózát, mint később általánossá váló udvari divatot.

Költeményei és dalai mesterének, Petrarcának témáit variálják. Legjelentősebb tette a 14. századi Firenze szerzőinek, mindenekelőtt Petrarcának és Boccacciónak nyelvi kanonizálása, amelyet az 1508-ban kezdett és 1524-ben befejezett „Prose” (Értekezések) című munkájában fejtett ki. A Bembo által megkövetelt választékosság, zeneiség, a petrarcai szókészlet, képhasználat és a boccacciói stílusszerkezet biztosítani tudta az olasz irodalmi nyelv kialakulását, bár e kialakulással e nyelv megmerevedett, elszakadt a köznyelvtől. Dante iránt nem táplált rokonszenvet annak időnkénti durva, népies szóhasználata miatt.