Lukianosz

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Lukianosz

Lukianosz, Lukianos, Lucianus (Szamoszata, a mai török Samsat, Kr. u. 120 előtt – Athén?, Kr. u. 180 után) görög író.

Életéről igazán csak saját művei adnak igen vázlatos képet. Maga mondja, hogy szegényes körülmények közt nőtt fel, s eleinte görögül sem tudott, de írásai azt is tanúsítják, hogy később, feltehetően Kis-Ázsia valamelyik nagyobb görög poliszában birtokába jutott a kor egyik legmagasabb szintű műveltségének. Tanulmányai után sokáig vándorszónokként járta a birodalmat, eljutott Rómába, Galliába stb. A műveiben elszórt utalások azt valószínűsítik, hogy élete derekán hátat fordított a retorikának, s Athénben telepedett le (Kr. u. 157?). Később csatlakozott Lucius Verus párthusok elleni hadjáratában a császár kíséretéhez (Kr. u. 162-165?). Ezután állami hivatalt vállalt Egyiptomban (Kr. u. 171 -175?). Élete alkonyán állítólag visszatért a szónoki pályára.

Lukianosz neve alatt 82, zömmel prózai mű maradt fenn, bár ezek közül kb. egy tucat hitelessége kétséges. A kétségbe vonható hitelességű művek közt van a vallástörténetileg érdekes „Peri tész Szüriész theu” (A szírek istennőjéről) és az Apuleiustól átvett „Lukiosz é onosz” (Lukiosz és a szamár). A mindenképp hiteles művekben – 66-67 mű – csaknem teljes életműve megőrződött. A művek keletkezési ideje kevés kivételtől eltekintve bizonytalan.

A korai, rétor-Lukianoszt mintegy 20 mű képviseli az életműben, dicsőítő beszédek, fiktív bírósági és politikai szónoklatok (például: „Apokérüttomenosz”, A kitagadott), illetve mellettük ezeknek humoros-paradox párjai, a szellemes „Diké phónéentón” (A mássalhangzók pere), vagy az „Enkómion müiasz” (A légy dicsérete). Már retorikus műveit is a sokszínűség, formai és stiláris biztonság jellemezte. Athénbe történő letelepedése után azonban szakított a retorikával, és inkább filozófiai tárgyú műveket kezdett írni. Erről a „Disz katégorumenosz é dikasztéria” (Akit ketten vádolnak) című művében maga számol be.

A filozófus-Lukianosz azonban nem tartozott kora kiemelkedő gondolkodói közé. Filozófiai tárgyú műveiben általában közhelyeket ismételgetett, különösebb eredetiség nélkül. Átvette a korabeli platonizmus szkepszisét („Hermotiosz é peri haireszeón”, Hermotiosz, avagy a filozófiai irányzatokról), de rokonszenvezett a cinikusokkal és az epikureusokkal is.

Athénben írta meg híres dialógusait is. A dialógusok többnyire hasonlítanak Platón párbeszédeihez, egyedi, lukianoszi veretüket az adja meg, hogy a komédiával, szatírával párosulva sajátos energiákat és töltést nyernek. 3 nagy párbeszéd-sorozata, a „Theón dialogoi” (Istenek párbeszéde), az „Enailoi dialogoi” (Tengeri istenek párbeszédei) és a „Hetairikoi dialogoi” (Hetérák párbeszédei) még inkább csak virtuóz ujjgyakorlatok, ám ezek után már gyors egymásutánban születtek meg remekebbnél remekebb dialógusai: a „Ploion é eukhai” (A hajó, avagy a vágyak), a „Nekrikoi dialogoi” (Halottak párbeszédei), vagy az egyik leghíresebb és mindmáig leggyakrabban idézett műve, az „Ikaromenipposz é hüpernephelosz” (Ikaromenipposz, avagy az űrhajós), amelyben a filozófusok álszentségéről rántja le a leplet. A „Zeusz tragódosz” (A tragikus Zeusz) című párbeszédében a sztoikus filozófusokat állította pellengérre.

Foglalkozott más témákkal is, fennmaradt egy sporttal foglalkozó írása („Anakharszis é peri gümnaszión”, Anakharszisz, avagy a testedzésről), írt a táncról („Peri orkhészeósz”, A táncról). Az egész ókori irodalomban páratlan művet szentelt a történetírásnak („Pósz dei hisztorian szüngraphein”, Hogyan kell történelmet lejegyezni).

Utóélete szinte beláthatatlanul gazdag: már kortársai utánozták, később Bizáncban valóságos kultusza volt. Igazán a reneszánsz fedezte fel újra.