Jacobus Henricus van ’t Hoff

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Jacobus Henricus van't Hoff (Rotterdam, 1855. augusztus 30. – Berlin, 1911. március 11.) fizikokémikus. A reakciósebesség, a kémiai egyensúly és az ozmotikus nyomás vizsgálatai terén elért kiemelkedő munkásságaiért az első kémiai Nobel-díjat kapta 1901-ben.

[szerkesztés] Munkássága

Hollandiában tanult rövid ideig, August Kekulé mellett dolgozott Bonnban, majd Charles Adolphe Wurtz párizsi laboratóriumába került. Van't Hoff és Le Bell egymástól függetlenül fogalmazta meg azt az elképzelést, hogy a szén négy kémiai kötése egy tetraéder négy csúcsa felé mutat. Ez a felismerés késöbb alapvetőnek bizonyult a szerves vegyületek háromdimenziós szerkezetének (sztereokémiájának) vizsgálatában és segített abban is, hogy a szerves molekulák optikai forgatóképességét megmagyarázzák. Az Amszterdami Egyetemen a kémia az ásványtan és a geológia professzora lett (1878-1899). 1884-ben tette közzé a Kémiai dinamikai tanulmányok című munkáját, ami tartalmazta a kémiai kinetika alapelveit, új módszert adott meg egy reakció rendűségének a meghatározására, és a termodinamika törvényeit a kémiai egyensúlyokra alkalmazta. Bevezette a kémiai affinitás modern felfogását is. 1886-ban hasonlóságot mutatott ki a híg oldatok és a gázok viselkedése között (van't Hoff-törvény). 1895-ig Svante Arrheniusnak az elektrolitikus disszociációról alkotott elméletével foglalkozott. 1896-ban Berlinben a Porosz Tudományos Akadémia professzora lett. A németországi Stassfurtban a sótelepek tanulmányozta ezzel hozzájárult az ország vegyiparához. 1887-ben ő és Wilhelm Ostwald német vegyész alapította meg a tekintélyes Zeitschrift für physikalische Chemie cimű szakfolyóiratot.